2007. január 3.

1Jn 2, 29 - 3, 6
Zs 97
Jn 1, 29-34

A mai nap liturgikus olvasmányaiban minden a Megváltóra mutat: Ő a középpont, Ő a Forrás és Ő a cél. Nélküle semmi sincs. Ő emberi módon - bár sejthető léte és természete -, de nem megismerhető, Keresztelő János is mondja: "én nem ismertem őt". De Ő nyilvánvaló módon megmutatta magát és János eztán már így szólhatott: "Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia." Az élő Isten jelenléte nyilvánvaló a világunkban: aki belőle merít, az Igazságból merít, aki Felé indul, az Úton jár, aki Benne él, az Szeretettel él. Ő az Egyetlen, élő és igaz Isten. Aki látta Őt, életével tanúságot tehet Róla. A zsoltárossal együtt benne ujjong a föld és minden lakója, a teremtett világ együtt ünnepel. Nélküle semmik vagyunk, legföljebb porszemnyi, elillanó emberi erőlködés. Őbenne Isten fiai vagyunk.


2007. január 18.

2Kor 10, 7 - 11, 2
Zs 44
Mt 25, 1-13

Az okos szüzek és az ostobák nem sokban különböztek, amikor elindultak az éjszakába; mindegyiknek van olaj a lámpásában. Amikor aztán az olaj kifogyott, akkor mutatkozik meg, hogy kik azok, akik tovább gondoltak annál a helyzetnél, amiben éppen vannak. Az okosak nemcsak az elindulásra gondoltak, hanem az esetleges várakozásra is - ezzel készültek a megérkezésre. Irányultságuk éles határvonalat húz közéjük, amelyet kifejez az is, hogy nem adnak olajat annak, aki nem gondolt a továbbiakra.

A mi szívünk a tíz szűz. Ami bennünk az örökkévalóságba tekint, az oda belép, ami nem, az kint reked. Nincs keveredés, éles és határozott vonal húzódik meg az okos és ostoba rész között. Ez nem ítélkezés, ez a dolgok természete: ami szeretet az a Szeretethez jut, ami nem, az nem. Ami bennünk Istenre irányul, az minket Őfelé vezet; ami nem, az elvezet Felőle.


2007. február 3.

Zsid 13, 5-17.20-21
Zs 22
Mk 6, 30-34

A szeretet vonzó. Jézus köré összegyűltek az apostolok. Az apostolokat sietve követték az emberek, megelőzték őket, akkora volt bennük a vágy és az elszántság. A hatalmas tömeg önmagában olyan, mint a pásztor nélküli juhok. Kell, hogy útmutatást kapjanak a keresők. Kell, hogy szeretetünk vonzza őket, kell, hogy engedjük Istennek, hogy az Ő szeretete vonzza őket rajtunk keresztül is. "Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm, zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem..."


2007. február 18.

1Sám 26, 2.7-9.12-13.22-23
Zs 102
1Kor 15, 45-49
Lk 6, 27-38

Mekkora bizalom élhetett Dávidban Isten felé! Saul a halálát akarta, üldözte és nem riadt vissza az erőszaktól, csakhogy Dávid ne éljen. Amikor Dávid megszabadulhatott volna Saultól, akkor Abisáj így szól: ",Kezedbe adta ma Isten ellenségedet" - Dávid mégsem bántja őt. Tiszteli benne azt, akit Isten kiválasztott, tiszteli benne azt, akit Isten meglátott benne - még ha ő most ezt nem is látja. Mekkora bátorság és bizalom kellett ahhoz, hogy ne bántsa! Mennyivel egyszerűbb lett volna megtenni, amit Abisáj javasolt, a földre szegezni a dárdával, egyértelműen legyőzni őt, igazságot szolgáltatni magának és letudni a gondot egy kellemetlen emberről. De Dávid tekintete mélyebbre látott - bár meglátnánk a hétköznapjaink során embertársainkban azt, akit Dávid meglátott Saulban, bár töredékében tudnánk bízni annyira Istenben, mint Dávid bízott!


2007. március 3.

MTörv 26, 6-19
Zs 118, 1-8
Mt 5, 43-48

Isten teremtő szava így szól "Legyen világosság!" és "Lett világosság". Amikor Jézus azt mondja, hogy "legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes", akkor ugyanez a teremtő szó hangzik el és mi "tökéletesek lettünk". Nem alkotnunk kell magunkból valami tökéleteset, nem emberfeletti erőfeszítésekkel kell megtökéletesednünk - ezt Isten elvégezte helyettünk. A többi rajtunk múlik, azon, hogy ’mi ma az Urat választjuk-e, hogy Istenünk legyen, hogy az ő útjain járjunk’ vagy nem. Meglátjuk-e, hogy Atyánk "fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek" vagy nem? Bízunk-e az élő Istenben vagy nem?


2007. március 18.

-


2007. április 3.

Jn 13, 21-33.36-38
Zs 70
Iz 49, 1-6

A sötétség órája közeledik. A hozzánk legközelebb állók árulása, a vágy meghiúsulása, a csalódás önmagamban is... mi jöhet még? A teljes megfosztottság: emberi ígéretek és beteljesületlenség, asztalközösség és magárahagytatottság - olyan sokszor együttjárói ezek földi létünknek. A halál közelsége levetkőztet mindenünkből. Jézus hagyta magát a kereszten lemezteleníteni... nyilvánvaló módon volt előttünk a Szeretet és mégsem láttuk. Jézus nem félt takaratlanul állni a világ, előttünk és az Atya előtt. Vállalta, mert hite, hogy mindaz, amit átad az Atyának, átlényegül és Szeretetté válik.

Mindenünket még nem vették el, az életünket még talán nem adtuk oda teljesen, de a kifosztottság, a takaratlanság pillanatai minket is elérnek... mekkora a hitem? Tudom-e jó szívvel fogadni ezeket a pillanatokat, a sebezhetőséget, a takaratlanságot, a megfosztottságot, az elárultságot...? Hiszem-e, hogy ha mindezt átadom az élő Istennek, akkor a halál ezen pillanataiból Élet fakad? "Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél." (...) "Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem." És az Úr így szól hozzánk: "a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig."


2007. április 18.

ApCsel 5, 7-26
Zs 33
Jn 3, 6-21

Nagyhéten végigvonultunk az Úrral a mélységeken, és a legnagyobb sötétségen. Nagyszombaton körülvett minket a csönd. És húsvét vigíliáján a kinti sötétség ellenére fényárban úszott a templom. Sötétségen keresztül a fényre... amikor a félelemtől és az aggódástól rettegve át kell vonulnunk a Vörös tengeren és látjuk magunk fölé tornyosulni a vízfalat, ami emberi számítás szerint bármikor ránk zúdulhat, hiszen emberi számítás szerint még az is képtelenség, hogy ott megálljon mellettünk... hisszük-e, hogy száraz lábbal átkelünk és megmenekülünk? Izrael kivonult a szolgaság földjéről és a halál elől, az apostolok kijutottak a börtönből a halál elől... "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Hogy ezt megértsem, így szólok Uram a beteg fiú apjával: "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen."


2007. május 3.

1Kor 15, -8
Zs 18A
Jn 14, 6-14

-


2007. május 18.

ApCsel 18, 9-18
Zs 46
Jn 16, 20-23a

Csak akkor hiszünk-e, amikor már örömre fordult a szomorúságunk? Vagy hiszünk akkor is, amikor még a szomorkodás ideje van? Azt gondoljuk, hogy a növénynek nemcsak a napfényre van szüksége, hanem a kellő esőre is. Azt gondoljuk, hogy a tél után természetesen érkezik a tavasz, és minden újjáéled. Azt gondoljuk, hogy az életmentő műtét fájdalmas, de bőségesen megéri, mert az ember utána visszakapja az életét. Tudjuk, hogy az éjszaka sötétsége után következik a nappal világossága, és ez nem keserít el minket, hiszen ez az élet természetes rendje. Talán megértjük, hogy szomorkodásunk ideje csak kellő eső, csak tavaszt előkészítő dermedt tél, csak fájdalmas gyógyulás, hogy az éjszaka után örömmel ébredhessünk a nappalra...


2007. június 3.

-


2007. június 18.

2Kor 6, 1-10
Zs 97
Mt 5, 38-42

Nehéz megtenni, amit az Úr kér; ellenkezik a természetünkkel. A pofonért pofon jár: a világ így működik - sokszor mi is. "Ne add vissza, viseld el, legyél passzív és megállítod a gonoszság továbbgyűrűzését", Jézus üzenete azonban nem itt fejeződik be. Ő többet kér - annak az embernek, aki a "fogat fogért, szemet szemért" elv igazságához van szokva, szinte lehetetlennek tűnőt: add meg a másiknak, amit kér, és még többet. Ez már nem passzivitás, hanem mélyről forrásozó szeretet, mélyebbről, mint az önmagam igazsága, mélyebbről, mint az egyszerű "földi" igazságszolgáltatás.


2007. július 3.

Ef 2, 9-22
Zs 116
Jn 20, 24-29

Tamásnak nagyon határozott véleménye volt arról, hogy milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy ő higgyen. Jézus kész lett volna teljesíteni ezeket a feltételeket, hiszen megjelent neki és fölajánlotta, hogy megérintse a sebhelyeket, ahogy azt Tamás elképzelte. De a hit nem ilyesfajta tapasztalatokon nyugszik: Tamásnak sem lett rá szüksége, hogy megérintse, anélkül is tudta már: "Én Uram és én Istenem!" Gondolataink, elképzeléseink, Isten felé támasztott elvárásaink, esetleg követeléseink sokszor nem engedik, hogy meglássuk a köztünk élő Urat. Ha nem a magunk elképzeléseit akarnánk belelátni a világba, fölismernénk az Urat, aki közel van. Boldogok lehetnénk.


2007. július 18.

Kiv 3, 1-6.9-12
Zs 102
Mt 11, 25-27

Nem kell sötétségben és remény nélkül élnünk a világban, láthatjuk hova tartunk, Kihez tartozunk. Semmiség az életünk a Világegyetem nagyságához képest, olyan, mint a fűé: "kivirul, mint a mező virága, de ráfúj a szél, és nincs többé, s a helyét sem ismerik". Isten mégis mindent odaadott értünk, hogy élhessünk. Ez a mai nap legyen az öröm és a hálaadás napja.


2007. augusztus 3.

Mt 13, 54-58
Zs 80
Lev 23, .4-11.15-16.27.34b-37

Értetlenkedve állunk a tény előtt; hazájában nem ismerik föl Jézust. Pedig hányszor vagyunk mi is így közeli embertársunkkal: ismerem már, legyintünk, tudom, mit gondol, mit akar, nekem már semmi újat nem tud nyújtani, megszoktam, hát így vagyunk... Pontosan, mint annak idején Názáretben. Így várjuk a csodát, kapcsolataink megújulását - de az nem következik be. "Izrael, bárcsak meghallgatnál engem!" - szól Isten. Embertársam, bárcsak meglátnál engem, bárcsak meglátnálak... és részünk lehetne a csodában. Jézus köztünk él.


2007. augusztus 18.

Mt 19, 3-15
Zs 15
Józs 24, 4-29

Jézus idejében a kisgyermekekről másként gondolkodtak, mint a ma embere. A tanítványok nem az ártatlan, aranyos csöppségeket akarták távol tartani az Úrtól. Jézus idejében a gyermeket sokszor inkább tekintették tehernek, hiszen még nem nőtt föl, nem tud dolgozni, el kell tartani. A tanítványok Jézustól a kellemetlenségeket akarták távol tartani, mikor a kisgyermekeket nem akarták Hozzá engedni. Jézus azonban ebbe nem egyezik bele. Mindenkit magához vonz, és aki Hozzá akar menni, azt személyválogatás nélkül fogadja.


2007. szeptember 3.

1Tessz 4, 3-18
Zs 95
Lk 4, 6-30

Jézus az igazat mondta akkor is, amikor úgy találta a hallgatósága, hogy kedves szavakkal beszél, és az igazat mondta akkor is, amikor a hallgatóság az elé tartott tükörben nem a legkedvezőbb képet látta magáról. Az emberi ítéletalkotás fordulékony, de maga az Igazság örök. Megmarad azok között, akik figyelmesen hallgatják - mint eleinte a názáretiek -, de kivonul onnan, ahonnan elüldözik. Föltárja magát mindenkinek, nyíltan beszél, jelenlétével megajándékoz minket, de rá nem erőlteti magát senkire. Szelíd és alázatos szívű. Jézus mondja magáról: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet..."


2007. szeptember 18.

1Tim 3, 1-13
Zs 100
Lk 7, 11-17

-


2007. október 3.

-


Folytatás következik...

2006. január 3.

1Jn 2, 29 - 3, 6
Zs 97
Jn 1, 29-34

Határmezsgyén állunk. A magunk kis zárt világa és Isten végtelen szeretete között. Az Ószövetség és az Újszövetség között. A Jézus oldalából kifolyó víz és vér összeköti ezt a két világot: Jézusban összekapcsolódik az ember és Isten.

Isten megismerhető, szava meghallható a teremtett világon keresztül, a magunk Isten-keresésén keresztül. De Isten csodálatos fényessége csak a kinyilatkoztatáson keresztül válik ragyogóvá és egyértelművé. János tudta, hogy Kit vár... látta közeledni azt, akit régóta ismert: rokonát, Jézust. Mégis azt mondja: "én nem ismertem őt". Micsoda alázat volt Jánosban, hogy nem a tapasztalatának, a tudásának hitt, hanem annak, Aki őt küldte; és túllátott a mindennapi tapasztalatán, és meglátta a közeledő Megváltót.

Hagyatkozzunk Istenre ezzel a jánosi bizalommal, és merjük énekelni az új éneket, amiről a zsoltáros is szól; imádkozzuk el a mai zsoltárt, előre megköszönve benne Istennek a 2006-os évet.


2006. január 18.

2 Kor 10, 17 - 11, 2
Zs 44
Mt 25, 1-13

Az okos szüzek gondoltak a jelen pillanaton túlra is; a nappali világosságnál is gondoltak arra, hogy mi lesz, ha eljön a sötétség. Milyen nehéz is a várakozás! Mennyiszer érezzük úgy mindennapjaink során, hogy Isten késlekedik... A tíz szűz sem tudott várni; az éjszaka sötétjében - okosak és ostobák - egyaránt elaludtak. Amikor aztán fölkeltek, akinek volt olaja, tudta kísérni a vőlegényt; akinek nem volt, az megpróbált szerezni a máséból - először okos társaiktól, utána az árusoktól, de mire beszerezték, késő lett: ki lettek zárva. Egy prédikációban hallottam, hogy az olaj a szeretetet szimbolizálja. Nem szerethetünk mások helyett és más sem szerethet helyettünk; a szeretetet nem lehet a máséból beszerezni - a magunkéból kell adni.

Amikor megtudtuk, hogy jön a Vőlegény, örömmel indultunk, mint a szüzek... az élet mindennapjai során hányszor és hányszor aludtunk el mi is... vajon mi van a lámpásunkban?


2006. február 3.

Sir 47, 2-11
Zs 17, 31-51
Mk 6, 14-29

Dávidról így ír Sirák fia: "Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kisbárányaival. Már ifjúkorában megölte az óriást (...)" Van-e kimozdíthatatlannak tűnő Góliát a mindennapjainkban? Vannak-e oroszlánok az életünkben, akik miatt fenyegetettségben érezzük magunkat, és akikkel nem játszhatunk úgy, mint bárányokkal? Vannak-e medvék az életünkben, akik fölénk tornyosulnak, mert gyöngébbek vagyunk náluk, és messze vannak attól, hogy juhok kisbárányaiként tudnánk rájuk tekinteni? Dávid megerősödve került ki ezekből a megpróbáltatásokból, "mert segítségül hívta az Urat".


2006. február 18.

Jak 3, 1-10
Zs 11
Mk 9, 2-13

Nagyböjt közeledik. Annak az időszaka, amikor a hiányon keresztül találunk rá Istenre. Színeváltozáskor hárman, Péter, Jakab és János megláthatták az Úr arcát dicsőségében. Előbb láthatták meg mindenkinél. Egyszerű szavakkal fejezték ki a leírhatatlant: jó volt nekik ott lenni, ott maradtak volna. De nem lehetett... meg kellett tapasztalniuk az Úr teljes hiányát is. Az Úr megtestesült, keresztre feszíttetett, meghalt, föltámadott és megdicsőült. Mindez egy valamiről szól: a Szeretetről. Bőségben élünk, vagy hiányt szenvedünk, közeledünk vagy távolodunk, élünk vagy halunk, mindez egy valamiről szól: a Szeretetről.


2006. március 3.

Iz 58, 1-9a
Zs 50
Mt 9, 14-15

A böjt nem a lehajtott fejek időszaka - hanem az elesettet, igazságtalanságot meglátó, előre néző tekintetek időszaka. A segítő kezek időszaka. A szeretet hangjára nyíló beszédek időszaka.

A böjt nem a külsőségek időszaka; nem a hústalanság kezdődik, nem a komor arckifejezések magunkra vétele, nem a lemondás, nem a hiány kezdődik... A böjtben a bennünk rejlő vágy éled föl, hogy keressük Azt, aki minket öröktől fogva keres. Akitől tökéletlenségünk távol tart minket, de Aki tökéletes szeretetében eljött hozzánk.


2006. március 18.

Mik 7, 14-15.18-20
Zs 102
Lk 15, 1-3.11-32

Isten végtelenül irgalmas - de ahhoz, hogy ez az irgalmasság visszafogadó erejű lehessen, kell a visszafordulásunk, őszinte visszatérésünk az Atyához. Nem is lehet ez akármilyen hazatérés: ,,Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.'' Fölismertük-e távolmaradásunk pillanatait, fölismertük-e bűneinket és vétkeinket? És megvallottuk-e azokat, hogy hazatérhessünk egyként a legkisebbek között? Ilyen lelkülettel olvassuk el a mai zsoltárt.


2006. április 3.

Dán 13, 1-9.15-17.19-30.33-62
Zs 22
Jn 8, 1-11

Ismerős a helyzet: mindannyian kerültünk már igazságtalan helyzetbe, sőt talán sokunk pontosan tudja, ki miatt. Megrágalmaztak minket, vagy mindenféle hazugságot állítottak rólunk. De ha ezt a legmagasabb rangúak is teszik, akkor is van menekvés. Amikor az Úr segítségül küldte Dánielt az ártatlan Zsuzsanna védelmében és az megmenekült, akkor a nép áldotta Istent, aki megmenti a benne bízókat.

A felelősség kétoldalú. Az evangélium bűnös asszonya egyedül maradt Jézussal, és személyes beszélgetésük során élete fordulatot vett. Megtért a rosszból a jóra. Fontos, hogy kiderüljön az igazság. De miután napvilágra került a bűnösség, mit tennénk a rosszakarónkkal? Elítélnénk-e, mint az ószövetségi, Zsuzsannát vádló véneket... vagy megadjuk a lehetőséget, hogy Istennel találkozzon, és hagyjuk-e, hogy az Úr rávegye a jóra?


2006. április 18.

ApCsel 2, 36-41
Zs 32
Jn 20, 11-18

Mennyire vakok tudunk lenni: "Isten Úrrá és Krisztussá tette őt, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek!'' Amit mi elvetünk, annak értéke lehet - aki eldobja magától a keresztet, az értéket dob el magától; aki eldobja magától az engedelmességet, az a menekülést dobja el magától; aki eldobja magától a törvényt és az igazságot, az azt dobja el, amit az Úr szeret; aki eldobja magától az irgalmasságot, az azt dobja el, amivel az Úr betölti az egész földet. Hol a hitünk a megpróbáltatások során? És fölismerjük-e az Urat a föltámadás hajnalán, ha nevünkön szólít? Hisszük-e az örömhírt? Visszük-e az örömhírt?


2006. május 3.

1Kor 15, 1-8
Zs 18A
Jn 14, 6-14

"Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok." Hiszem, Uram, az evangéliumot, hiszem az örömhírt, hiszem hogy értünk meghaltál, hogy legyőzted a halált és hogy föltámadtál.

Vajon ezek mennyire csak szavak bennem? Egy találkozás átalakít, egy kapcsolat átalakít, és átalakít, amikor kincset találok - átalakultak-e hétköznapjaim, átalakult-e a látásmódom, az életem, amióta megismertem Isten szeretetét és megtudtam az örömhírt?


2006. május 18.

ApCsel 15, 7-21
Zs 95
Jn 15, 9-11

A mai liturgikus olvasmányokban tovább mélyül számunkra a vasárnapi evangélium. Isten az igazi szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők. Őbelé olttattunk. A föld minden népe, aki elfogadja Szeretetét, Belé olttatott, bekerül szeretetáramlásába. A Szeretet átalakít - a zsoltáros új ének éneklésére szólít föl minket és bemutatja a teremtett világot, amely Isten felé fordul. Jézus pedig a szőlőtő és szőlővessző közösségének mélyebb értelméről szól. Az Istennel való teljes egység átalakít minket, a Szeretet újjá alkot minket, megint megszólal teremtő szavaival: "(...) az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen."


2006. június 3.

ApCsel 28, 16-20.30-31
Zs 10
Jn 21, 20-25

Megragadott egy részlet: János az Úr keblére borult... micsoda kiváltság! Ilyen közel lenni az Úrhoz, hallani a szívdobbanásait. Annak a Szeretetnek a lüktetését, mely életre hívta ezt a teremtett világot, amely minket is akart, a semmiből életre keltett, és amely önmagát adta az örök boldogságunkért. Olykor talán nehéz észrevenni a Szentlélek jelenlétét a világban, a mindennapokban, a tragédiákban... de amikor miénk a kiváltságos pillanat, és halljuk az Úr szívdobbanásait, akkor engedjük, hogy átjárjon minket ritmusa, hogy lüktetése bekapcsoljon minket az Életbe. Emlékezzünk erre akkor is, amikor a teremtett világ árnyéka olykor eltakarja előlünk az éltető Napot.


2006. június 18.

Kiv 24, 3-8
Zs 115
Zsid 9, 11-15
Mk 14, 12-16.22-26

-


2006. július 3.

Ef 2, 19-22
Zs 116
Jn 20, 24-29

Isten az, Akiben a helyükre kerülnek a dolgok. Darabokra hullott világunk, gyakran szétesett életünk is a Szentlélekben válik egésszé, Őbenne nyer értelmet. Nélküle pusztán kövek vagyunk, Őáltala templommá válunk. Tamás elkülönülő "építőkő" hite - majd hiszem, ha így meg úgy látom - Jézus szavaira templomkővé vált: "Én Uram és én Istenem!'' Tamás nem a tapasztalat miatt változott meg, hiszen nem arról volt szó, hogy teljesült az elképzelése, hanem Jézus szavára. Ez a szó ugyanaz, mint az Atya szava: teremtő szó. És ugyanaz, mint a Lélek szava: éltető szó. Ő volt ott a teremtés kezdetén, és Ő van itt velünk ma is.


2006. július 18.

Iz 7, 1-9
Zs 47
Mt 11, 20-24

-


2006. augusztus 3.

Mt 13, 47-53
Zs 145
Jer 18, 1-6

Isten a semmiből teremtett, a legnagyobb formátlanságból hívta elő a földet, megforgatta tengelye körül, mint az agyagos a korongot, és porából ujjaival megalkotta az embert. "Íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza!" Majd Isten többet is tett, mint a fazekas: életet lehelt az emberbe. Neki adta a teremtett világot minden szépségével együtt és neki adta a szabadságot is ajándékba.

Jeremiás jó agyag a fazekas kezében. Isten szól hozzá, hogy menjen és Jeremiás megy, szól hozzá, hogy lásson és lát, küldi Izraelhez és ő viszi az üzenetet. A próféta elé táruló kép egyszerű és egyértelmű: a formátlan agyagkupac az agyagos kezében önmagában nem jó semmire, azonban az agyagos munkája során ujjai között hasznossá, széppé alakul. Talán félünk agyagnak lenni Isten kezében? Nem hallgattuk-e Dávidot? "Hiszen te formáltad bensőm, s anyám méhében te szőtted a testem."


2006. augusztus 18.

Ez 16, 1-15.60.63
Iz 12, 2-6
Mt 19, 3-12

Az Írás egyértelmű, a hozzánk intézett Ige világos. Isten megteremtette az embert, majd látta, hogy nem jó neki egyedül lennie, ezért megteremtette a társát, az asszonyt. A férfi és az asszony elhagyja apját és anyját, és egy testté lesznek. "Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza." Világos, egyértelmű minden írástudónak; mégis nem mindegyik érti meg, amit Jézus erről és ennek kapcsán mond. Nem elég a tudás; Isten Lelke szükséges ahhoz, hogy értsük is, mint mond nekünk Isten. Az élő Isten szól hozzánk mindennap. Őt hallgassuk.


2006. szeptember 3.

MTörv 4, 1-2.6-8
Zs 14

Jak 1, 17-18.21b-22.27 Mk 7, 1-8.14-15.21-23

Ha a körülöttünk lévő tisztátalanság ostromol is, nem tesz tisztátalanná. A káromkodás, az újságos bódék lapjainak főoldalai, a naponta körülöttünk gomolygó szenny elér minket, talán ránk tapad valamennyire, talán olykor belénk is hatol... de tisztátalanná akkor válunk, ha engedjük, hogy azok megjárják bensőnket, ha engedjük, hogy azok a szívünkből eredjenek, mindegy, hogy kívülről kerültek bele, vagy benne fogantak. ’Teremts bennem tiszta szívet, Uram! Add, hogy benned soha meg ne inogjak!’


2006. szeptember 18.

1Kor 11, 17-26.33
Zs 39
Lk 7, 1-10

"Méltó rá..." - mondták az emberek. A százados világosan tudta: "Nem vagyok méltó ..." Szavai mégis akkora bizalomról tettek tanúságot, hogy hallatán Jézus is elcsodálkozott. "Megérdemelném..." - gondoljuk néha a nehéz pillanatokban és visszaemlékezünk sok jótettünkre. És kiderül: nem érdemelnénk meg. Összetör-e minket ez az igazság, vagy fölemel addig, hogy biztos hittel forduljunk Jézushoz, ahogy azt a százados tette?


2006. október 3.

Jób 3, 1-3.11-17.20-23
Zs 87
Lk 9, 51-56

-


2006. október 18.

2Tim 4, 9-17a
Zs 144
Lk 10, 1-9

Jézus tanítványait előreküldi, mint ahogy a magvető szórja maga előtt a magot. A tanítványok nem visznek magukkal se erszényt, se tarisznyát... Jézus mégsem a bizonytalanba küldi őket, nem fognak nélkülözni, mert maga az Úr lesz velük. A 72 tanítvány képviseli azt a sokféleséget, amilyenek mi magunk is vagyunk: küldetésünk van, mindegyikünknek máshol másként, azaz a maga helyén a maga módján... de egy az Aki küldött, a Forrás ugyanaz. Megyünk-e ha küldenek és fogadjuk-e a küldöttet? Hirdetjük-e Isten országát, és ezen túl hisszük-e?


2006. november 3.

Fil 1, 1-11
Zs 110
Lk 14, 1-6

-


2006. november 18.

3Jn 5-8
Zs 111
Lk 18, 1-8

-


2006. december 1.

Jer 33, 14-16
Zs 24
1Tessz 3, 12 - 4, 2
Lk 21, 25-28.34-36

-


2006. december 18.

Jer 23, 5-8
Zs 71
Mt 1, 18-24

Három hete új egyházi évet kezdtünk. Az elmúlt egyházi év Krisztus király ünnepével zárult, de nem lezárult, hanem egyben nyitánya lett annak az örömhírnek, hogy "Velünk az Isten."

Krisztus király ünnepén olvashattuk: "Az én országom nem e világból való." Ezt a köztünk élő Jézus mondja. Jelenlétével a lehető legközelebb hozta egymáshoz a két világot, átlényegíti az "itt és most"-ot lehetőséggé, mely Isten országába vezet át minket. Az Ige megtestesülésével Jézus személyében ajtó nyílott Istenhez, olyan ajtó melyet magunk erejéből meg sem találhatnánk, nemhogy kinyithatnánk.

A gyermek Jézus - Isten országának jele miköztünk. "Áldott legyen neve mindörökre, maradjon meg neve, amíg a nap ragyog; Benne nyerjen áldást a föld minden nemzetsége, dicsérje őt minden nemzet!"

2005. január 3.

-


2005. január 18.

2Kor 10, 17 - 11, 2
Zs 44
Mt 25, 1-13

Pál apostol szavaiból kitűnik, hogy Krisztus követése hasonló a házastársi szeretethez; az egyik legszorosabb emberi szeretet-kötelék. A zsoltár elénk tárja a házasság külső-belső pompáját; a szeretet gazdagító erejét. A szeretet olyan emberi kapcsolat, amelyben döntök a másik mellett; amelyben mindent megteszek azért, hogy a másikkal együtt haladhassak, közelségében lehessek, hogy őhozzá érkezzek megpihenni. Az éjszaka áthatolhatatlan sötétségében haladunk, de van lámpásunk. Mint ahogy annak idején a Vörös-tenger áthatolhatatlan víztömege kettévált a zsidó nép előtt, úgy válik ketté az éjszaka sötétsége lámpásunk fénye előtt, hogy haladhassunk a Vőlegény felé. Mint ahogy a Vörös-tenger előtt az áthaladáshoz nem volt más reménye a népnek, csak az Isten szava, amelynek hitt, úgy nekünk is az egyetlen reményünk az Isten Igéjének világossága, a velünk élő Krisztus. Krisztus mindenkihez szól, rajtunk múlik ostobán vagy okosan cselekszünk-e, hogy merítünk-e a nekünk adott olajból lámpásunkba, merítünk-e szavaiból, szeretetének jelenlétéből.


2005. február 3.

Mk 6, 6-13
Zs 47
Zsid 12, 18-19.21-24

Isten velünk van. Voltak és vannak is hatalmas csodatettek; mindezek Isten országának jelei közöttünk. Rá-ránézünk ezekre a jelekre, de rohanásban vagyunk és talán meg is riasztanak minket, nem látjuk meg mélyebb értelmüket - a kisebb jeleket észre sem vesszük, rá sem érünk. Pedig a szerelem sem csak a lángoló, erőteljes szerelmi érzelmekből és ölelésből áll, hanem a mindennapok gyöngéd közeledéséből, a simogatásból, az egyszerű egymásra figyelő közelségből.

A csönd, a "láthatatlan" elvész zajos, rohanó, túlkomplikált világunkban. Az evangélium jelen van, csak meg kell látnunk, érzékennyé kell lennünk rá - egyszerűekké kell válnunk. Nem kell két köpenyt vinnünk az útra, figyeljünk a jelenre és bízzunk Istenben. Ha nem fogadnak be, nem kell erőltetni, hanem egyszerűségben tovább kell lépni... és bízni abban, hogy Aki a mező liliomainál is jobban, az ég madarainál is jobban szeret mindenkit, meg tudja érinteni a most még nem látók, most még nem hallók szívét is.


2005. február 18.

Ez 18, 21-28
Zs 129
Mt 5, 20-26

"Ha a ti igazságtok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába." Vajon mennyire vesszük komolyan Jézus szavait? És Ezekiel szavait?

Az ember zsigereiben természetes módon él, hogy egyenlő akar lenni embertársával. Ezt hívő és nem hívő egyaránt érzi. Ez igazságos, ez érthető. A hivők az okát is tudják: Isten gyermekei vagyunk, egyformán drága váltságdíjat fizetett mindegyikünkért.

Azonban egy családon belül is létezik kétféle igazság: a nézeteltérésben lévő testvérek egymás közti igazsága és az őket szerető szülő bölcsebb, rálátóbb igazsága. Ha az igazságukat egymás közt keményen és jogosan kereső gyermekek elfogadják a más, bölcsebb szempontok alapján elrendező szülői igazságszolgáltatást, attól vajon kevesebbekké lesznek, vesztesekké válnak? Mi is merjünk bízni abban, hogy Isten igazságossága bölcsebb a mienknél és, hogy az valóban az Igazság.


2005. március 3.

Jer 7, 23-28
Zs 94
Lk 11, 14-23

"Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek!" Isten népe más nép, mint a többi nép. Nem azért, mert kiválóbb, nem azért, mert erősebb, vagy okosabb, de még csak nem is jobb. Egyszerűen azért más, mint a többi, mert Isten jelenléte, gondoskodása mássá teszi. "De nem hallgatták meg, és nem hajtották ide fülüket (...)" Mi is Isten népéhez tartozunk - vajon meghalljuk-e Isten szavát? Megtesszük-e akaratát? Engedjük-e, hogy a szent szétáradjon köztünk, hogy a szeretet kiáradjon a világra rajtunk keresztül is?


2005. március 18.

Jer 20, 10-13
Zs 17, 2-7
Jn 10, 31-42

Isten itt van, velünk van. Köztünk van. A bajban, a nyomorúságban, a szorongattatásban, az örömben és a boldogságban.

Jézus azt mondja: "(...) higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában." Legyenek látó szemeink, legyenek halló füleink, hogy észrevegyük, az Urat, aki közöttünk van.

Ha kopogtat hozzánk, táruljanak ki az ajtók és hagyjuk, hogy belépjen a Szeretet. Hogy szóljon sötétségünkhöz és az világossággá váljék. Hogy mozgassa bénult tagjainkat és éljen bennünk.

Isten velünk van. Éppen ezért így szólok: "Szeretlek Uram, én erősségem! Uram, én erősségem, menedékem és megszabadítóm; Én Istenem, segítségem, akiben reménykedem (...)"


2005. április 3.

ApCsel 2, 42-47
Zs 117
1Pét 1, 3-9
Jn 20, 19-31

Isten csodálatos gazdagsága ragyog föl előttünk a mai olvasmányokban. "Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával élő reménységre szült újjá minket, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által" - így kezdődött keresztény életünk. Akár gyermekként, az öntudatlanul, de szüleink gondoskodásából fölvett keresztségben láttuk meg a múlt félhomályából határozottan kirajzolódó Fényt, az örök napot, a mi Urunkat és váltunk így a világ világosságává, akár fölnőttként találtunk az Úrra, és vettük föl a keresztséget - mindig szükségünk van a hitben való megmaradásra és megújulásra.

A keresztény közösségeken át kell hatnia az élő Jézusnak; a közösségek hitben megtartó ereje nem elsősorban az emberek sokaságán múlik, hanem a köztünk jelen lévő Istenen. Őbenne szerethetjük egymást, és Őbenne térhetünk vissza "első szeretetünkhöz" - akár mint most nemrég, mikor a Föltámadást ünnepelve megújítottuk keresztségi fogadalmunkat.

Bármilyen legyen is életutunk, bárhogy is nyílt föl szemünk az Igazság és Irgalom meglátására, - legyünk akár Tamások, akár Dávidok, akár Péterek - adjunk hálát a zsoltáros szavaival. Vasárnap a misén vegyük észre a köztünk élő Jézust, és örüljünk a mellettünk imádkozóknak, mert az Úr ajándékai vagyunk egymás számára. Merjünk örülni az Úr örömének, hogy az Ő drága vére árán ugyan, de megváltásunk van - és merjük hirdetni az örömhírt egymásnak és a világnak.


2005. április 18.

ApCsel 11, 1-18
Zs 41-42
Jn 10, 11-18

Megismertük Istent. Megismertük felénk megnyilvánuló jóságát. Vajon hallgatunk-e a szavára, mint a juhok a jó Pásztor szavára? Meghalljuk-e, amikor küld minket, mint Pétert Kornéliuszhoz, vagy mint Fülöpöt az etióp udvari emberhez? Legyünk figyelmesek szavára, gyermekeinkkel, tanítványainkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel ne "csak" megismertessük a Szentírást, hanem halljuk meg, Isten mit üzen nekik, halljuk, meg, amit mondanunk kell és tanítsuk őket is meghallani. Hogy amikor vágyják a világosságot, akkor odatalálhassanak Hozzá, a világ világosságához, hogy megtalálják az Utat, és eljussanak az Életre. Merjük tettekkel, odafigyeléssel, készséggel megválaszolni Isten minket hívó és másokhoz küldő szavát! Kérjük ehhez a bölcsességét és erejét, szelídségét és határozottságát.


2005. május 3.

1Kor 15, 1-8
Zs 18A
Jn 14, 6-14

Valaki egyszer nekem azt mondta, hogy "A ti Istenetek csak a fiát küldte nektek, de ő megtartotta a távolságot." Valóban, aki nem hiszi, hogy Jézus teljesen ember és teljesen Isten is volt, az nem értheti meg: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.'' Mi talán azt mondjuk magunkban: "Mi ezt tudjuk, már régóta vagyunk keresztények", de lehetséges, hogy beszédünkre, magatartásunkra Jézus nekünk is azt válaszolná, mint Fülöpnek: "Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is."

Isten maga jött el az emberért. Szentlelkét adta, hogy erő töltsön el minket - a szeretetnek és az örömhír terjesztésének az ereje. Nem valami küldött van velünk, hanem maga Isten. Jézus azt mondta: "Veletek vagyok a világ végezetéig minden nap". Úgy legyen!


2005. május 18.

Sir 4, 11-19
Zs 118, 165-175
Mk 9, 38-40

"Megtartom parancsaidat és rendeleteidet, mert színed előtt ismeretes minden utam." Igen, elfogadom és megtartom parancsaidat. Nem elfogadom, mert hiszékeny vagyok, hanem elfogadom, mert beláttam, hogy parancsaid nagyobbak nálam, és meggyőződtem arról, hogy Aki állítja, azaz Te Istenem, mindig az Igazságot állítod, mert Te magad vagy az Igazság. Nem mint kívülről érkező, engem meghaladó igazságként fogadom el parancsaidat és rendeleteidet, hanem ez az elfogadás belülről való meggyőződés eredménye. Épp ezért kereshetjük a minél teljesebb igazságot a minket meghaladó területeken is... de tudnunk kell, hogy elérni nem tudjuk. A szakadék áthidalhatatlan. Felőlünk... Viszont az Igazság elérhet minket. Mint ahogy közénk is jött. És Önmagát adta nekünk. Őmiatta nem elérhetetlen számunkra. Áldott legyen ezért az Isten! Kérjük a Szentlelket, hogy szívünkből értsük meg és tartsuk meg Isten parancsait és rendeleteit.


2005. június 3.

1Jn 4, 7-16
Zs 102
MTörv 7, 6-11
Mt 11, 25-30

"Isten a szeretet". Hajlamosak vagyunk a Szentírás szavait különböző lélekállapotokon keresztül értelmezni. Mérgesen olvassuk föl azt a szakaszt, amikor Jézus elűzi a templomból az árusokat; patetikusan a Hegyi beszédet; szomorú-melankólikusan a búcsúbeszédet - pedig ezek is mind a szeretet nyelvén szóló üzenetek a számunkra. A mai szentírási szakaszokat olvassuk föl magunknak, egymásnak, mintha gyermekünknek olvasnánk a legnagyobb és legodaadóbb, komoly és egyben örömteli szeretet nyelvén - úgy hagyjuk, hogy Isten is szóljon hozzánk ezeken a szavakon keresztül.


2005. június 18.

2 Kor 12, 1-10
Zs 33
Mt 6, 24-34

Minden pillanatban ránk köszön az Isten; a múltra emlékezhetünk, de nem találjuk meg Őt ott; a jövőről elképzelhetünk csodás dolgokat, de Istennel a jövőben sem lehet találkozni. Vele ott lehet találkozni, ahol vagyunk: az itt és most-ban. Ne akarjunk máshol lenni, ne akarjunk máskor lenni, és ne akarjunk mások lenni, mint amik vagyunk: csak akarjunk bízni Isten irántunk és mások iránti jóságában. "Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik!"


2005. július 3.

Zak 9, 9-10
Zs 144
Róm 8, 9.11-13
Mt 11, 25-30

Látjuk, ami a szemünk előtt van, de meg kell látnunk a felszín alatt rejlő lényeget is. "Szegény ő és szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén." Látjuk, világosan fölismerhetően. De látjuk-e azt is, aki Ő valójában: fölismerjük-e a királyt? Testi emberek vagyunk, és ez szükséges, hiszen a világban élünk. De lelkiek is vagyunk, hiszen Isten Lelke lakik bennünk. Életünk valóban áthajlik az Örökkévalóságba? Elég kicsinyek vagyunk-e hozzá, hogy meghalljuk az Úr szavát?


2005. július 18.

Kiv 14, 5-18
Kiv 15, 1-6
Mt 12, 38-42

Hányszor rójuk föl a Szeretetnek: 'miért így szeretsz, és miért nem amúgy?' vagy 'miért ezt adtad nekem és miért nem azt kaptam tőled?'. Hányszor vezetett ki minket Isten Egyiptomból, a szolgaság földjéről és hányszor nyílt meg előttünk Vörös tengerként a szabadulás útja! Hányszor kértünk jelet és hányszor kaptuk meg jelként annak bizonyságát, hogy él az Úr és szeret minket!

Kell-e még jel nekünk?


2005. augusztus 3.

Szám 13, 1-2a.25 - 14, 1.26-29.34-35
Zs 105, 6-23
Mt 15, 21-28

Mintha Istenben csak a vakszerencsét látták volna meg Izrael fiai. Hasonlóan gondolkodhattak: "Rendben, kihozott Egyiptomból, de most itt a Vörös tenger. Mit értünk vele?" Utána: "Átkeltünk sértetlenül a Vörös-tengeren, az egyiptomiak odavesztek, és már nem üldöznek minket, pedig emberileg esélyünk sem volt ellenük. Nagyon dicséretes, de most itt vagyunk a pusztában és éhezünk." Majd miután jóllaktak a mannával és a fürjekkel, miután a keserű ihatatlan vízből ihatóvá vált vízzel csillapították szomjukat, így szóltak. "Láttuk a nekünk ígért országot, de emberileg esztelenség oda bemenni és azt elfoglalni." Nem vették észre, hogy nem egyszerűen szerencséjük volt, amit "Istennek" neveztek, hanem ezeken a csodálatos és életadó tetteken, eseményeken keresztül maga az őket szerető Isten hajolt le hozzájuk.

A kánaáni asszony helyzete is reménytelen volt. Ő nem a vakszerencséhez fordult, hanem Isten Fiához, a názáreti Jézushoz. Nem a szerencsében bízott, hanem Abban, akit megszólított: az élő Istenben. Tudta, hogy kinek a szava olyan, amiről Izajás is ír: olyan, mint az eső, ami nem tér vissza eredménytelenül, hanem megteszi, amit Isten akar, és véghezviszi, amiért Isten küldte - termékennyé és gyümölcsözővé teszi a földet... az életünket.


2005. augusztus 18.

Bír 11, 29-39a
Zs 39
Mt 22, 1-14

A király így szólt: ,,Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen van. Jöjjetek a menyegzőre." Nem azt mondta, hogy _majd_ lesz menyegző és lakoma, hanem azt, hogy _most_ már elkészítette. Isten mindig a jelen pillanatban szólít meg minket és mi válaszolni is ugyanakkor tudunk.


2005. szeptember 3.

Kol 1, 21-23
Zs 53
Lk 6, 1-5

"Az Emberfia ura a szombatnak is." Jézus nem eltörölni jött a törvényt, hanem beteljesíteni azt. Ez az evangéliumi szakasz is rámutat arra, hogy a törvények nem pusztán formális tiltások, hanem a szeretet folyamának medrei itt közöttünk. Nem minket korlátoznak, hanem minket tesznek szabaddá arra, hogy a szeretet áradhasson közöttünk. János apostol írja az első levelében: "(...) Isten a szeretet" Ezért minden rendelése és minden tette csak szeretet.


2005. szeptember 18.

Iz 55, 6-9
Zs 144
Fil 1, 20c-24.27a
Mt 20, 1-16a

Azt hisszük, szeretjük Istent, és mégis milyen emberi módon gondolkodunk! Ha mi is korán reggel már a munkába állók között lennénk, kezdeti fölháborodásunk után megértenénk-e, amit a gazda mond: "Barátom! Nem vagyok veled igazságtalan!" Értjük-e, hogy ő jó?

Mit hallunk meg akkor, amikor Izajást olvassuk: "Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr." Vajon a saját keserűségünket, miközben azt gondoljuk, hogy Isten csak takaródzik az ilyen szavakkal, amikor én vagy valaki a környezetemben szerencsétlenül járt? Vagy Pál apostollal együtt meghallom az üzenetből a szeretet hangját: "(...) semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezőleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsőül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által."


2005. október 3.

Jón 1, 1 - 2, 1.11
Jón 2, 2-8
Lk 10, 25-37

Az Isten-szeretetből ered a törvény egyik fele: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. "De ki az én felebarátom?" - hangzik a visszakérdezés. Ki gondolta volna, hogy ez a kérdés alkalmasnak látszik arra, hogy velőkig hatoljon?

Adott két ember, akik a törvényt jól ismerik, és egy szamaritánus, aki nem ismeri teljesen az igaz törvényeket. A két törvényismerő nem teljesíti be a törvényt. Sőt a szavakkal ki is játsszák a tetteket: nem segítenek, nehogy tisztátalanokká váljanak. A szamaritánus, nem ismeri annyira az írott törvényt, de az isteni irgalmasság szerint jár el. Szinte elénk vetíti a Krisztust. Fölsegíti az elesettet, elviszi egy helyre, ahol meggyógyulhat sebeiből, megfizeti a gyógyulását, sőt, majd újra eljön hozzá, hogy lássa, mi történt vele: gondját viselték-e, fölépült-e.

Jézus Krisztus ismerte a törvényt és meg is cselekedte azt - váljunk valódi Krisztus-követőkké.


2005. október 18.

2Tim 4, 9-17a
Zs 144
Lk 10, 1-9

Isten, a Teremtő Atya velünk van. A hétköznapok nehézségei és csalódásai közepette is ott áll mögöttünk és megtámogat. Ha hiányunk van, kisegít minket, csak kérnünk kell: "Közel van az Úr mindazokhoz, akik segítségül hívják, akik segítségül hívják őt igazságban." Ha nincs elég munkás, akkor emlékezzünk arra, amit Jézus mondott: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába." És ne csak várjuk a munkásokat, hanem halljuk is meg, ha mi vagyunk a munkások és minket küld: "Menjetek!"


2005. november 3.

Róm 14, 7-12
Zs 26
Lk 15, 1-10

Kívánhatunk-e másnak és magunknak is többet, mint az igazi boldogságot, mint azt, hogy megtaláljuk Azt, ’akit keres a tekintetünk’; mint azt, hogy az ’Úr házában lakhassunk életünk minden napján’? Mindannyian ugyanoda tartunk... "mert ő elrejt hajlékában a veszedelem idején, elbújtat sátra rejtekében"... Jézus sebeinek hasadéka nyújtja a menedéket mindannyiunknak. Miért ítélnénk meg hát testvérünket? Miért vetnénk meg bárkit is? Keressük a módját, hogy ezt más se tegye, és segítsünk mindenkit abban, hogy a valódi Boldogság nyomába eredjen - ne elégedjünk meg a látszat-boldogságokkal se magunk, se mások számára, nehogy homályukban elveszítsük szemünk elől a valódi Boldogságot, a világ Világosságát.


2005. november 18.

1Mak 4, 36-37.52-59
1Krón 29, 10-12
Lk 19, 45-48

Meghívottak vagyunk, amint a nép is meghívott volt az oltárszentelés ünnepére. Szent helyre vagyunk meghívva - hagyjuk ezért, hogy az Úr megtisztítson minket, ahogy annak idején is helyére tette a dolgokat, mikor kiűzte a kereskedőket a templomból: van, ami összefér a Szenttel és van, ami nem. Így van ez bennünk is. Ha hagyjuk, hogy Isten belépjen életünkbe, akkor tanúi lehetünk tetteinek önmagunkban és másokon. Engedjük, hogy küldjön minket és Dávid szavaival hirdessük: "Áldott légy Uram, atyánknak, Izraelnek Istene mindörökkön-örökké..."


2005. december 1.

Iz 30, 18-21.23-26
Zs 146
Mt 9, 35 - 10, 1.6-8

Ha fölnézünk a csillagos égre, elcsodálkozunk, hogy mekkora elképzelhetetlen nagyságú szupernovák, csillagok, csillagködök, galaxisok tűnnek parányi fényeknek, hogy mekkora fényévmilliónyi távolságok tűnnek hirtelen átugorhatónak és szinte karnyújtásnyira közelinek, micsoda fölfoghatatlan forróság válik érzékelhetetlenné számunkra az éjszaka hűvösében. Megborzongunk, ha arra gondolunk: mi is ilyen hatalmas jelentőségű csillagok és csillagrendszerek vagyunk, megszámlálhatatlan gazdagsággal, bolygókkal és azok változatos kincseivel, fölfoghatatlan méretekkel... de messziről milyen kétségbeejtően semmivé tűnünk: és pusztán egy pislákoló csillagfény vagyunk a megszámlálhatatlan mennyiségű többi csillag apró pontja és villódzása közepette a fekete éjszakai égen. Hová tűnik fontosságunk, hová tűnik értékünk, hová tűnik mindaz, amiért küzdünk, amit szeretünk, hová tűnünk? És akkor a zsoltáros így szól Istenről: "A csillagoknak sokaságát megszámlálja, és nevén szólítja valamennyit."

Ez a minket nevünkön szólító szeretet eljött közénk: "Elközelgett a mennyek országa!"


2005. december 18.

2Sám 7, 1-5.8b-11.16
Zs 88, 2-29
Róm 16, 25-27
Lk 1, 26-38

-

2003. november 3.

Róm 11, 29-36
Zs 68, 30-37
Lk 14, 12-14

Képzeletben lassan távolodjunk el a földtől, mintha repülőn emelkednénk egyre magasabbra. A távolság növekedtével a dolgok kisebbekké válnak, az autópályán rohanó autók egyre lassúbbnak tűnnek, a lentről jövő hangok elenyésznek. Más megvilágításba kerülnek életünk eseményei.

Láttuk-e már magunkat - hacsak egy pillanatra is - Isten szemével? A szívünkben hordozzuk-e a Szeretet tekintetének ezt a lenyomatát? Tudunk-e hasonlóan tekinteni másokra, és mások életére?

Pár perces csöndben készüljünk rá, hogy a mai napon ez a Szeretetet átjárhassa a magunk és a körülöttünk lévők életét.


2003. november 18.

2Mak 6, 18-31
Zs 3
Lk 19, 1-10

Ma mindhárom szentírási szakaszban - az olvasmányban, a zsoltárban és az evangéliumban - is példát láthatunk arra, mennyire félre tudjuk értelmezni a cselekedeteket, a történéseket. Eleazárnak a lényeglátó szavai az addig felé jóindulattal lévőket is haragra gerjesztették iránta; Dávidról joggal gondolhatják, hogy "Nincsen segítsége Istenében!", hiszen igen szerencsétlen helyzetbe került azzal, hogy a fia lett az ellensége; Jézust pedig az őt követő tömeg nem értette, amikor a fán ülő bűnös Zakeushoz meghívatta magát.

Amikor meghajlok mások erőszakos jóindulata előtt; amikor megkísért a gondolat, hogy könnyebb a világ szemében sima úton járni; amikor a nehézségek elhomályosítani akarják a tekintetemet, gondolataimat - olyankor meg tudom-e látni a lényeget, tudok-e Istenhez ragaszkodni?

Amikor másokat jóindulatú erőszakkal rá akarok venni valamire; amikor a másik nem azt teszi, ami a szememben a legjobbnak látszik; amikor át akarom festeni a világot és a körülöttem élőket a magam ízlése szerint - olyankor tudok-e ’megálljt’ parancsolni magamnak, tudom-e nem megítélni a másikat?


2003. december 3.

Iz 25, 6-10a
Zs 22
Mt 15, 29-37

Nézz az életedre, különösen a mai napodra. Mi vár rád?

Sok a munka, az egyre csak tologatott elintézni való? Végeláthatatlan teendőid sorakoznak a háztartásban? Úgy érzed a munkahelyed teljesíthetetlen követelményekkel áll veled szemben, és nem jutsz egyről a kettőre? Főnököd előtt hiába akarsz bizonyítani, keresztülnéz erőfeszítéseiden, megfeszüléseden? Beosztottjaid nem teszik meg mindazt, amit meg kellene tenniük, a felelősség közben téged terhel? Nem jut időd, türelmed, figyelmed a szeretteidre, pedig úgy gondolod, hogy ők a legfontosabb emberek számodra? Túl sok karitatív munkát vállaltál?

Belefáradtál az imába? Arra gondolsz legyintve, hogy az Úr majd biztos megsegít, de szívedben már nem igazán hiszed.
Vagy igen? Hiszed-e, ...

hogy Isten "letörli a könnyet minden arcról";
hogy az Úr a te pásztorod, hogy nem szűkölködsz és, hogy asztalt terített számodra;
hogy jósága és irgalmassága kísér téged életed minden napján;
hogy téged sem akarnak étlen elbocsátani, hogy nehogy ellankadj az úton?

Gondold végig, hogy mid van, hogy milyen kevés és nem elegendő, amid van, és add oda az Úrnak. Ő majd fogja az a "hét kenyeret és a halakat" és visszaadja neked és a körülötted lévőknek. Esztek mindannyian, és jóllaktok. És még marad is bőséggel. Teljék a napod az Úr előtt. Erre készülj rá most pár percben.


2003. december 18.

Jer 23, 5-8
Zs 71
Mt 1, 18-24

Isten az Atyánk.
Az ugrándozó, örömteli kisgyermek észreveszi, hogy édesapja vagy édesanyja másik gyermeket vesz föl az ölébe. Arca elkomorul. Vajon én milyen gyermek vagyok? Elkomorul lelkem, ha látom a másik boldogulását, az adott pillanatban nyilvánvaló előnyösebb helyzetét? Vagy tudok örülni, hogy most ő is részesül a jóban, a szeretet kézzel is fogható közeledésében?

Isten igazságos és irgalmas Atyánk.
"Békét teremjenek a hegyek a népnek, és igazságot a halmok." Vajon engedjük-e, hogy így legyen? Igazságot, irgalmat és békét szerető nép vagyunk-e? Vajon háborgunk-e a köztünk lévő "látszat-botrányok" miatt, vagy úgy teszünk, mint József, aki igaz ember lévén, nem akarta hírbe hozni Máriát, mikor kitudódott, hogy gyermeket vár, hanem - hogy ne okozzon további fájdalmat a nyilvánossággal - titokban próbálta őt elbocsátani. Alkalmasnak bizonyult arra, hogy fölnevelje a gyermek Megváltót.

Mi is vigyázzunk a köztünk élő Istenre. Nézzünk körül magunk körül és adjunk hálát mindazért a jóért, ami másokkal történt. Áldjuk ezért az Atyát! Nézzünk körül önmagunkban és adjunk hálát mindazért a jóért, ami velünk történt. Áldjuk ezért az Atyát!


2004. január 3.

1Jn. 2, 29 - 3, 6
Jn. 1, 29 - 34

Emmanuel. Velünk az Isten.

Igen, Isten valóban köztünk van, velünk él - hisszük, és tudjuk. Olyanok vagyunk, mint Keresztelő János: ő is gyerekkora óta ismerte, látta Jézust, mégis elérkezett a pillanat, amikor így szólt: "Én sem ismertem..."

Valóban hisszük, valóban tudjuk, hogy az Úr itt van velünk? Tettük a dolgunkat, mint ahogy a pusztában kiáltónak a szava is tette...egyengettük az Úr ösvényeit...a völgyeket föltöltöttük, a hegyeket elegyengettük... És vajon most, amikor az adott pillanatban az Úr előttünk áll, észrevesszük Őt?

János életében új szakasz kezdődött, amikor fölismerte, hogy az Úr van itt. Nekünk is nyitottá kell lennünk mindarra az "újra", ami számunkra készül az évben. Váljunk nyitottá a köztünk élő Istenre. Váljunk nyitottá a "mostra", amikor előttünk áll.


2004. január 18.

Iz. 62, 1 - 5
1Kor. 12, 4 - 11
Jn. 2, 1 - 11

Három csodálatosan gazdag szentírási részt kapunk ma az Egyháztól. Egyenként elegendőek lennének arra, hogy betöltsenek minket reménnyel és Isten gondoskodó szeretetébe vetett hittel életünk minden napjára.

Az életet, örömöt és reményt adó sorokból most az ajándékozást, az ingyenességet emelem ki.

Ajándék vagyok. Isten ingyenes ajándéka magam és mások számára. Nem hívnak többé elhagyottnak, (...) hanem így neveznek: "én gyönyörűségem" (...) és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét bennem az Istenem.

Aki ezt tette velem, Ő az, aki megteszi veled is. "A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz." Egymást kiegészítő, az Úr miatt kifogyhatatlan ajándék-forrás vagyunk egymás számára.

A kánai menyegzőn nagy szégyen éri a vendéglátót; elfogyott a bor. "Tegyetek meg mindent, amit csak mond!" - szól Mária, és a szolgák úgy tesznek. Jézus szavára pedig elmúlik a szégyen - Jézus ajándéka visszaadta a vendéglátó becsületét. Ez előképe annak a nagy ajándéknak, amit Istentől önmaga nekünk ajándékozása által kapunk.

Ajándék vagyok. Te is az vagy. Mindannyian azok vagyunk. Kibontottam-e már ezeket az ajándékokat? Ha nem, kezdjem el ma a kicsomagolást...magamon, rajtad, a többieken...


2004. február 3.

2Sám. 18.9 - 10. 14b. 24 - 25a. 30 - 19, 3
Mk. 5, 21 - 43

Jézus nem csodadoktorként működött. Élete folyamatos önátadás volt, amiben megélte az Atyával a szeretet-kapcsolatot. Utat nyitott a Szeretetnek közénk. Nem sablonokban gondolkodott, nem sémák szerint cselekedett, hanem hallgatott az Atyára, hallgatott a Szeretet üzenetére és azt át is adta nekünk. Csodatévő ereje nem praktikáknak köszönhető, nem titkos tudásnak, hanem annak, hogy hagyta hozzánk jönni a felénk közeledő Szeretetet.

Amikor Dávidnak jelentették, hogy fia meghalt, és a hírt így közölték: "Bárcsak az történne uram és királyom ellenségeivel és azokkal is mind, akik a vesztedre törnek, ami a fiatalemberrel!" - vajon magunkra ismerünk-e ebben a lelkületben? Vagy működik-e bennünk az a kegyelem, ami Dávidban is működött, amikor sírva így gyászolt: "Fiam, Absalom! Fiam, fiam Absalom! Ó, bár én haltam volna meg helyetted!"

Ez a kegyelem teljesedett ki Jézus keresztáldozatában. Amikor személyválogatás nélkül szeretett minket, annyira, hogy mindenkiért meghalt a kereszten, akkor ezt tette velünk. Megszabadított a bűn rabságából, szeretetével a bűntől föloldott, betegségeinket magára vette és megbocsátott mindenkinek.

Krisztus követőjeként törekednem kell az áldozatvállaló és irgalmas szeretet megélésére. Akkor én is egyre inkább tudom majd Istent és a szeretetét ajándékozni a körülöttem élőknek.


2004. február 18.

Jak. 1, 19 - 27
Mk. 8, 22 - 26

Milyen nehéz nem a rosszat mondani, amikor harag vagy indulat vezérel!
Szinte közhelynek számít az a meglátás, hogy a szavakkal építeni és rombolni is lehet. Mégis érdemes megfontolnom, hogy mit akarok tenni a szavaimmal.

Milyen nehéz nem kimondani a meglátott rosszat! De vajon ez a cél? Ne mondjam ki a rosszat, ha meglátom? Bizonyára nem. Inkább az, hogy szavaimmal építsek. Imádkozzam, mielőtt szólok; különösen, ha fontos mondanivalóm akad. A tanítást váltsam tettekre, és törekedjek az igazi, tiszta vallásosságra. Tanulmányozzam a szabadság tökéletes törvényét, és tartsak ki benne. Ha ezt teszem, fogom tudni, hogy mikor kinek mit mondjak.

Ha ezt teszem, akkor Jézussal találkozva fölnyílik látásra a szemem, megnyílik hallásra a fülem, és szavaim áldást hordoznak. Bár így telne az életem!


2004. március 3.

Jón 3, 1-10
Zs 50, 3-4, 12-13, 18-19, 19.b
Lk 11, 29-32

Hol van jelen a bűn az életemben?

A bűn elhomályosítja a látást, eltompítja a hallást. Nehogy olyanok legyünk, mint akikről az írás így szól: "Van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak". Jónás jel volt Ninive számára, a niniveiek pedig megértették az üzenetet. Elfordultak gonosz tetteiktől, és az Úrra tekintettek - aki megkönyörült rajtuk.

A húsvéti ünnepekre készülődünk negyven napon keresztül. Egy hete már elkezdtük a készülődést. Tartsunk ki benne!


2004. március 18.

Jer 7, 23-28
Zs 94
Lk 11, 14-23

"Hallgassatok szavamra, akkor Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek! Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsolok nektek, hogy jó dolgotok legyen!" Vajon így teszünk? Vagy Jeremiás által nekünk is azt mondja az Úr, hogy "De nem hallgatták meg."? Vajon az Úr kezének juhai vagyunk? Vagy inkább mi is megkeményítettük a szívünket?

Minden nap körül vagyunk véve jelekkel. Tudjuk-e olvasni ezeket a jeleket? Megértjük-e Jeremiással és a zsoltárossal, hogy ezek a megtérésre hívnak föl minket? Vagy az újszövetség értetlenkedő néprétege vagyunk, akik az egyértelmű jelben sem látják meg Isten közeledését?

Figyeljük a szeretet parancsai által kijelölt utat és rajta járjunk! Ahol rendszeresen letérek róla, ott ma fokozottan ügyeljek, hogy rajta maradjak...és Isten országának jele lehessek a világban, világító lámpás mások számára.


2004. április 3.

Ez 37, 21-28
Jer 31, 10-13
Jn 11, 45-56

Uram, meddig leszünk még szigetek? Meddig nem hagyjuk magunkat összegyűjteni, és meddig nem engedjük, hogy a gyászunkat örömre fordítsd? Meddig védjük a ránk bízottakat emberi okoskodással, ahogy Kaifás is védeni akart egy egész népet a rabságtól és leigázástól? És mikor ismerjük föl, hogy egyedül csak Tebenned van mindannyiunk szabadulása?

Gyűjts össze minket híveket, ne legyünk többé két nemzet, hanem egymásra találjunk Tebenned; hogy mi is az öröm hordozói lehessünk a világban. A Te örömöd hordozói. Legyen a hajlékod közöttünk, és legyünk a te néped, hogy mindaz, aki betér hozzánk, fölismerjen Téged szerető Istenének.


2004. április 18.

Jn 20, 19-31
Jel 1, 9-13.17-19
Zs 117
ApCsel 5, 12-16

Bár ennyire akarnánk mi is gyógyulni bűneinkből, mint ahogy az apostolokhoz érkező betegek és hordozóik akartak szabadulni a betegségektől! Miért erősebb sokszor a bűn csábítása, mint az akaratunk?

"Szorongatásomban segítségül hívtam az Urat, s az Úr meghallgatott és tágas térre vezetett." ’Mind körülvettek engem a BŰNEIM, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek, bizony körülvettek engem, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek engem, mint a méhek, föllobbantak, mint a tűz a bozótban, de az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Meglöktek, bizony meglöktek, hogy elessem, de az Úr megsegített engem! Az Úr az én erőm és dicsőségem, o lett az én szabadítóm.’

Láttuk az Urat, ismertük Őt, de nem ismertük föl Őt. Mikor válik annyira tisztává a látásunk, hogy Őt láthassuk? Nekünk vajon mire van szükségünk ahhoz, hogy Tamással együtt szívből mondhassuk: "Én, Uram, én Istenem!"


2004. május 3.

1Kor 15, 1-8
Zs 18A
Jn 14, 6-14

"Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok." Az evangéliumot, amely ÖRÖMhír. Bármerre nézünk a világban, Isten ölelő szeretete vesz körül: "Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt. Ezt harsogja az egyik nap a másiknak, erre tanítja az egyik éj a másikat...." Igen, először megkaptuk a természetet, érzékeinket és a józan észt, hogy megtalálhassuk Istent a körülöttünk lévő világban; megkaptuk a Törvényt, hogy eligazodjunk, hogy ne tévesszünk irányt...és végül megkaptuk a Törvény Beteljesedését a Jézus Krisztusban, Aki az Út, az Igazság és az Élet.

Áldott legyen az Úr neve, hogy nem kell sötétségben élnünk, hogy nem kell rejtegetnünk magunkat: "Tisztíts meg titkos bűneimtől, és a kevélységtől mentsd meg szolgádat, ne uralkodjék rajtam. Akkor szeplőtelen leszek, s a nagy vétektől tiszta maradok." Áldott legyen az Úr neve, hogy Őbenne a sötétségem már nem sötét. Áldott legyen, hogy megvan az Út, amin járnunk kell, hogy előttünk fénylik az Igazság és nyitva áll előttünk az Élet kapuja.


2004. május 18.

ApCsel 16, 22-34
Zs 137
Jn 16, 5-11

Hisszük-e, hogy mindennek oka van az életünkben? Hogy semmi sem csak úgy a "vak" véletlen következménye? Hisszük-e, hogy van fény, amikor megpróbáltatások közepette küzdünk, és nem látunk tovább a börtön falánál? Tudjuk-e, hogy nemcsak természetes történések részesei vagyunk, hogy a dolgok nem "csak úgy" megtörténnek velünk, hanem tudnak rólunk. Hogy nem vagyunk egyedül, hanem Isten szerető közelségében vigyázza életünk minden pillanatát? Ki merjük-e mondani a zsoltárossal: "Ha szorongatások között járok is, megőrzöd életemet"?

Nehéz helyzeteinkben is tegyük meg, amit Pál és Szilás is megtettek, bízzunk Istenben, mert "gondolatai magasabbak a mi gondolatainknál" és nem tudjuk előre, hogy milyen kegyelmek forrása lehet éppen jelenlegi megpróbáltatásunk; mint ahogy a börtönőr és egész háza népe megtérésének volt alkalma Pál és Szilás bebörtönzése.

Post tenebras lux - sötéten keresztül a fényre. Engedjük a fényt magunkon áthatolni, hogy elérhesse a körülöttünk élőket is.


2004. június 3.

2Tim 2, 8-15
Zs 24
Mk 12, 28b-34

"Ha hűtlenek leszünk, ő hű marad."

Ha egy kisgyerek kezét fogva elindulunk sétálni, előfordul, hogy a gyermek már csak engedi, hogy keze a miénkben legyen. Ő már nem szorítja a kezünket, csak halad az úton. De ha elesik, mégis meg tudjuk tartani, hiszen mi erősen fogjuk a kis kezét.

Ha - akár lankadásból, akár dacból, vagy bármi oknál fogva - mi már nem is tartjuk olyan fontosnak Istenhez való ragaszkodásunkat, Ő még mindig szeret minket; és "jobbja erősen tart". Minden bukdácsolásunk döbbentsen rá, hogy Isten hű hozzánk és a végsőkig szeret. Ezzel a szeretettel ne éljünk vissza, de fogadjuk el, és éljünk vele.


2004. június 18.

Ez 34, 11-16
Zs 22
Róm 5, 5-11
Lk 15, 3-7

Mennyire nem érdemeljük meg, hogy utánunk jöjjön Isten! Mennyire el tudjuk veszíteni bizalmunkat, pedig még csak nem is a halál közelében járunk! Mennyire gyakran veszünk el, tévedünk el, sebesülünk meg, gyöngülünk el...! Milyen sokszor hisszük, hogy remény nélkül élünk a világban és nem bízunk Abban, aki mindent odaadott, mert számára fontosak vagyunk, mert Ő szeret minket, mert Ő így szól hozzánk: "Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszavezetem, a sebesültet bekötözgetem, a gyengét megerősítem, a hízottat és az erőst megoltalmazom, és igazságosan legeltetem őket." Fontosak és értékesek vagyunk, mert Egyszülött Fia drága vére által váltattunk meg a haláltól, mert a legnagyobb Érték értéket lát bennünk.


2004. július 3.

Mik 6, 1-4.6-8
Zs 49
Mt 12, 38-42

Bizalom.
Építőkövek vagyunk, a bizalom pedig a malter, ami összetart, ami egybeköt minket. Mekkora bizalom kell ahhoz, hogy Tamás ne csak azt higgye, amit saját szemével látott, saját fülével hallott, amit megélt, hogy Jézust keresztre feszítették - hanem, hogy tudjon hinni apostoltársainak, hogy mindazon túl, amit megtapasztalt, létezik a másik valóság: a Föltámadott valósága! Isten ránk BÍZTA az örömhír továbbadását. Bízunk-e társainkban, bízunk-e magunkban, bízunk-e Istenben? Bízunk-e abban, hogy apostolokra és prófétákra alapozott épület vagyunk Isten által?

Jézus megerősíti Tamás apostolt a bizalomban; megmutatja neki, hogy valódi, élő kövek vagyunk. Mindegyikünkhöz személyesen eljön, és mi ezt feleljük: “Én Uram és én Istenem!"


2004. július 18.

Ef 2, 19-22
Zs 116
Jn 20, 24-29

Hogy gondolkodunk? Uram, én ezt és ezt megteszem, adok a kéregetőnek, imádkozom a békéért, nem káromkodok... talán velem nem állsz perben, mint ahogy Mikeás írja, hogy Izraellel pereltél. Miért is perelnél, hiszen minden tőlem telhetőt megteszek... de vajon kérdezem-e tőled, hogy mit tegyek? Fordulok-e Feléd, hogy megtudjam, miért is sürgök-forgok itt a földön? Vajon a tetszeni akarás, vagy a valódi irgalom ütemére dobban a szívem? Vajon hűséges vagyok-e Hozzád, ahogyan Te hűséges vagy hozzám? Talán hűségem csak halvány másolata annak a hűségnek, ami a Te hűséged és ami szeretetedben megtart engem. Már látom, hogy magamnak valójában semmit nem köszönhetek, hisz nem az én erőfeszítésem gyümölcseiben gyönyörködöm nap mint nap... hanem a Te irgalmad és jóságod engedi, hogy tetteim és gondolataim áthajoljanak az örök élet felé...


2004. augusztus 3.

Jer 30, 1-2.12-15.18-22
Zs 101
Mt 14, 22-36

Mennyire magunkra ismerünk a mai szentírási részekben! Látjuk magunk körül a vihart, látjuk magunkon és másokon a zúzódásokat, a gyógyíthatatlan fájdalmakat. Bent ülünk a csónakban és rettegünk, kilátástalannak tartjuk a helyzetünket, esetleg szeretteink helyzetét. Nem látunk tovább az orrunknál az erős szélben, hánykolódásban és vízcsapkodásban. Az Úrhoz kiáltunk, de még az Ő közeledtén is megijedünk, és kétségbeesésünk fokozódik. Szavai hallatán talán föléled bennünk a hit, és elindulunk szavai szerint, de hitünk kicsiny...és máris süllyedünk...igen, a legtöbbször pontosan eddig látjuk magunkat, másokat, az életet.

Pedig, amikor Jézus beszáll a bárkába, akkor eláll a szél, és akik a bárkában vannak, leborulnak, és így szólnak: "Valóban Isten fia vagy!" Annak az Istennek a Fia, akihez odahozták mindazokat, akik betegek voltak, és kérték Őt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék, és akik csak megérintették, meggyógyultak. Akiről a zsoltáros azt mondja: "Te azonban ugyanaz maradsz."


2004. augusztus 18.

Ez 34, 1-11
Zs 22
Mt 20, 1-16a

Az Úr mindenkinek utána megy és így szól: “Íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat." Ő a jó Pásztor: a nép pásztora. Az én Pásztorom. Ő az, aki "zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem". A jóságos házigazda, aki mindenkinek meg akarja adni az egy dénárt, mindenkinek meg akarja adni a teljességet - nem mérlegeli, ki mikor jött és mennyit hozott, mennyit adott, hanem azt nézi: ott volt-e, jelen volt-e, amikor Ő rátalált. Mi se mérlegeljünk - hiszen honnan tudhatnánk, hogy a nap elején érkezettek között vagyunk-e vagy a nap vége felé érkezettek között. Ne nézzük rossz szemmel, hogy Isten jó.


2004. szeptember 3.

1Kor 4, 1-5
Zs 36
Lk 5, 33-39

A mostani szentírási részek arcunkat - mint a szülő óvó tenyere a kisgyermek arcát - szelíden elfordítják a tükörről, amiben önmagunkat és a többieket nézzük. A tükör csal, a tükörben homályosan látunk, a tükör közé áll az élő kapcsolatoknak.

Tekintetünk tehát elfordul a tükörtől, ha hagyjuk, és találkozik az Úr tekintetével: látjuk magunkat és környezetünket - most már az Ő szemében tükröződni. A Szeretet tekintetében látjuk magunkat és másokat. Már nem a körülményeket nézzük, nem azt, amit a világ nekünk mutatni akar, amit a világ velünk elhitetni akar - hanem az Igazságot szemléljük.

Őbenne helyére kerülnek a dolgok: nem kerül új ruhából a régire folt, nem töltünk új bort a régi tömlőkbe, nem hisszük el, hogy a kapzsi és az álnok jár jobban, és nem arra hallgatunk, aki ilyen vagy olyan ítéletet mond rólunk. Az Úrra figyelünk.


2004. szeptember 18.

1Kor 15, 35-37.42-49
Zs 55
Lk 8, 4-15

Napjaink hol elsötétülnek, hol kivilágosodnak. Kedélyállapotunk is gyorsan változik a körülmények hatására: a nehézségekben könnyen meginog a lábunk, a jobb időkben könnyen azt gondoljuk, hogy ez már örökké így marad.

Egyre többen kerülünk nehéz anyagi helyzetbe, a fizetendő díjakat keményen behajtják rajtunk, de a mi járandóságaink el-elmaradnak. Akivel így bánnak - akár csak magáért kell felelősséget vállalnia, akár családjáért vagy másokért - joggal érezheti úgy magát, mint Dávid a fogságban: "Könyörülj rajtam, Isten, mert taposnak rajtam az emberek, egész nap hadakozva legyűrnek (...) Egész nap felforgatják dolgaimat, vesztemre tör minden gondolatuk."

"Kiment a magvető magot vetni." A mag a földbe hullott. "A mag Isten igéje." A mag belénk hullott. Átjárja mélységeinket, sötétségünket, félelmeinket, kiszolgáltatottságunkat - és növekedni kezd. Kifejlődik-e bennünk a bizalom palántájává, mint Dávidban? "Bármikor fog is el a félelem, én tebenned remélek. Istenben, akinek dicsőítem szavát, az Istenben remélek, nem félek, ember mit árthatna nekem?"


2004. október 3.

Hab 1, 2-3; 2, 2-4
Zs 94
2Tim 1, 6-8.13-14
Lk 17, 5-10

Mit látok, ha körülnézek? Látom, hogy szinte mindig a csaló érvényesül, szinte mindig a hazug mondja meg az "igazat", és szinte mindig a becsületes marad megélhetés nélkül. Fölháborítónak tartom és igazam is van. Talán még Istentől is számon kérem, hol késlekedik ennyi ideig...

De vajon merek-e mögélátni a felszínnek? Merem-e meglátni a mélyebben fekvő igazságot? Ha meglátom, hogy Isten késlekedése nem késlekedés, hanem nekünk ajándékozott idő, akkor talán igazi valójukban tudom csodálni a formákat és színeket. Talán megértem, hogy a gonoszságot művelők kaptak még egy kis időt, hogy megtérjenek - és az Istenben bízók is kaptak még egy kis időt, hogy megszeressék a velük igaztalanul bánókat, szeretetük tanúság tételével pedig esélyt adjanak nekik arra, hogy rátaláljanak az Életre.


2004. október 18.

2Tim 4, 9-17a
Zs 144
Lk 10, 1-9

Izrael várta a királyság elérkeztét. Amióta királyt kért magának, és amióta királyai szakítottak a Királlyal, akinek hatalmukat köszönhették - a királyság összeomlott és Izrael várja annak helyreállítását. Micsoda megmozgató ereje lehetett annak, amikor Keresztelő János bejelentette: "Isten Országa közel van" (Mt 3, 1) Végre, jön a Hajnal... Izrael várja az Urat, jobban, mint éjjeli őr a hajnalt (vö. Zsolt 130).

Jézus is ezt mondja: "Elközelgett hozzátok az Isten országa." Ez a hír megmozgató hír. Ez a hír nem a világ "petyhüdt" békéjét adja. Hanem fölébreszt, és a Lélek békéje van azokkal, akik tudják, hogy honnan jönnek és hová tartanak. Vándorok vagyunk a földön. Vándorlásunk nem céltalan. Meghívottak vagyunk. Élünk-e a meghívással? Átadjuk-e a meghívást másnak is?


2004. november 3.

Fil 2, 12-18
Zs 26
Lk 14, 25-33

Biztos találkoztál már kisgyerekkel, aki talált egy tobozt, aztán mosolyogva feléd nyújtotta, te már örültél is az "ajándéknak", aztán a gyermek hirtelen visszavette tőled, még mielőtt hozzáérhettél volna. Majd ismét feléd nyújtotta, és mikor nyúltál érte, újra elkapta előled. Ezek után vajon hányszor nyúltál még a toboz után?

Ha a kisgyermek még mindig ragaszkodik a kezében lévőhöz, ha nem nyílnak szét az ujjak, és nem mond le róla önként - akkor hogyan akar adni? Ha a toronyépítő a számításokat nem végezi el előre - akkor hogyan akar tornyot építeni? Ha a király az esélyeket nem fontolja meg - akkor hogyan akar a győzelem reményében harcba indulni? Ha valaki közülünk nem mond le mindenről, amije van - hogyan akar Jézus tanítványa lenni?


2004. november 18.

Lk 19, 41-44
Zs 149
Jel 5, 1-10

Talán túlságosan ragaszkodunk az általunk elképzelt látogatáshoz. Talán ezért nem vesszük észre az igazi látogatót, amikor nap mint nap eljön hozzánk. Micsoda öröm lehet, amikor a lélek találkozik a Lélekkel: "Énekeljetek az Úrnak új éneket, zengjen a szentek gyülekezetében dicséretet! Örvendezzék Izrael az ő alkotójának, Sion fiai ujjongjanak királyuknak! Dicsőítsék nevét körtánccal, dobbal és lanttal zengjenek neki!..." Fölismerjük-e a látogatásunk idejét?


2004. december 1.

Iz 29, 17-24
Zs 26
Mt 9, 27-31

"Íme, még egy kevés kis idő..."
Valóban! És mit számít az a kevéske idő, amikor a világmindenség vár minket utána, a végtelen szeretet... és mégis: milyen nehéz kivárni azt a kis időt.

Dáviddal mondjuk, hiszen tudjuk: "Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől kellene félnem? Az Úr oltalmazza életemet: kitől kellene remegnem?" Amikor pedig körbevesznek minket a szorongató körülmények, ugyanúgy fölkiáltunk Dáviddal: “ Halld meg, Uram, szózatomat, amellyel hozzád kiáltok, könyörülj rajtam és hallgass meg engem! Rólad mondja a szívem: ,,Téged keres tekintetem!'' A te arcodat keresem, Uram! Ne fordítsd el tőlem arcodat (...)"

Mi vagyunk azok a vakok, akik nem látnak; talán mi vagyunk azok a vakok is, akik remélik, hogy Isten kegyelméből látni fognak. “Bízzál az Úrban!"


2004. december 18.

Jer 23, 5-8
Zs 71
Mt 1, 18-24

-