Adom…
Átadom mindenem,
Neked, Uram,
de azt mondod:
"Ez nem elég."
Átadom szívemet, lelkemet,
Neked, Uram,
de te azt mondod:
"Nem elég."
Átadom, amit csak akarsz,
Neked, Uram,
és már látom tekintetedben,
hogy ez nem elég...
Hogy lehetsz ennyire elégedetlen,
hogy nem elég, amit adok,
hogy én magam kellek neked?!
Nyújtom feléd kezem ajándékokkal,
de hasztalan!
Nem elégszel meg darabjaimmal,
teljesen akarsz.
Hogy adhatnám át magamat
teljesen,
Neked, én, a befejezetlen
porszem?
Miféle lehetetlenséget kívánsz tõlem?!
Dühít telhetetlenséged,
elkeserít elégedetlenséged,
hogy nem elég, amit adok,
hogy még magamat sem tudom adni teljesen,
én, a kis világegyetemem központja,
én,
én, a semmi,
akiért mégis leszálltál a mennybõl,
akiért kitártad kezedet...
ó, Istenem, most látom! -
hadd nézzem sebedet,
melyet semmiségemmel is,
ennyire végtelenül mélyre hasítottam.
Hadd érintselek,
tenyeremmel védve befedjelek,
és kezembõl kihullanak ajándékaim,
amint karjaim tárulnak, hogy elérjem
vétkeim okozta fájdalmadat...
és már nincs mi lefoglaljon,
karjaim szabadon ölelhetnek,
és ölelnek már Téged,
Téged,
aki semmi mással nem elégedtél meg,
csak velem.
Szívem szíveden nyugszik már,
Istenem.
2007. október 5.