Álmodom
Álmodom a világegyetemrõl.
Minden eltörpül,
míg hangtalan, testtelen
siklok az ûrben,
megérintem a Szaturnusz gyûrûit,
az Orion-köd átölel és
galaxisok suhannak mellettem.
A Föld elmaradt mögöttem,
elveszett a végtelenben,
mindaz, mi rajta volt,
emlékköddé vált,
a hegyek, a városok,
sivatagok, és gondok.
És te is.
Már nem kívánom a repülést,
nem kívánom a végtelent,
ha téged elvesztelek közben.
Visszazuhantam a Földre,
és végre, végre azt látom,
mi elõttem van:
tekintetedet, melybe fúrom enyémet,
mint puha párnába,
jól esõn és biztonságban.
Szemed tükrében újra úszok,
megsimítanak a Szaturnusz gyûrûi,
az Orion-köd átölel és
galaxisok suhannak mellettem.
Ha itt vagyok veled,
számodra jelen,
ha rád figyelek,
többé nem veszítelek el.
Benned ajándákul enyém a világegyetem,
enyém vagy te, enyém Isten.
S ajándékként vagyunk mi is Benne.
2008. június 8.