És igen...
És igen.
Dermedten álltam,
mikor
keresztülszáguldott rajtam
az idõ.
Elém tárta évezredek lenyomatát:
végigsuhant rajtam a
hajnal friss illata,
az égõ hús szaga,
rothadó tetemek bûze,
majd a tisztítószer kaparta
orromat, torkomat,
éreztem a gyárak füstjét,
városok belakott bûzét...
... a napfény átsuhanó erejét...
... láttam, amint ébreszti
a természetet,
láttam, amint elbújik
a fellegek felett,
hogy ne lássa, amit
az emberek tettek -
egymással;
láttam, igen, jól láttam,
mit tettek és azt is,
hogy próbálkozik még a fény,
ahol gyermekek éheznek,
legalább megsejthessék
a szeretetet
a haláltorkú nyomorban.
Láttam, mindent,
amit tettetek,
és amit én tettem;
igen, jól láttam!
Táncot járnak
az események
a fejemben.
Illat-koktél
erõlteti magát
és elfutnék.
Mégis állok dermedten.
Miért is láttam mindezt,
hogyan élhetek eztán?
Képekkel,
illatokkal,
szagokkal,
fényekkel,
árnyakkal?
Mindez lenyom,
nem hagy elmennem.
Homlokom a földet éri,
roskadt testemben tüdõm
halkan fújtat,
és nem érti,
hogy nem dobta még le
a föld hátáról az embert.
Az idõ itt hagyott,
mozdulhatatlan,
megkötözötten -
... és újra, Istenem,
újra érezhettem
a hajnal friss illatát,
újra láthattam
a napfény átsuhanó erejét!
Nem tagadhatom, hogy átölelsz,
Istenem!
Hogy ölelésed életre kelti,
lebénult tagjaim,
hogy nem maradhatok így itt.
Mégis lehet az emlékekkel élni,
a külsõ és belsõ történésekkel.
Ne hagyd többé Istenem,
hogy embernek higgyek,
hogy a világnak higgyek!
Bevallom,
kell erõ, hogy elfogadjam
szereteted,
kell bátorság, hogy belõle
másnak is vigyek.
Kell erõ, hogy ne tagadjalak meg,
mikor a világ tettel is,
szóval is mást hirdet.
Fölkelek és elindulok,
lépteimet, remélem,
Te vezeted.
És eljutok oda, ahová vársz.
Remélem, hogy eljutunk oda,
ahová minket vársz.
Van, akit vinnék,
és aki nélkül számomra
nem lenne teljes a teljesség.
És van, akit más vinne...
... hogyan kísérsz át minket
tetteinken,
gondolatainkon,
emlékeinken -
ez lehet a Te titkod.
Csak tedd meg,
hogy viszel, Istenem,
vezess,
Te tartsd irányban lépteink!
2008. március 11.