A semmivé lett Hiábavalóság
(In memoriam Illés próféta)
Mennyire szerettelek,
mégis becsaptál, Hiábavalóság!
Már átlátok rajtad,
vastag ködöd áttetszõvé vált,
s nem rejti el elõlem többé
csaló ábrázatodat.
Gyermeki ragyogás mögé bújtál,
hogy elorozd életem pillanatait.
Zárt ajtókat feszegettél,
és én segítettem neked,
hogy meglophass
másokat és engem.
Hogy hihettem neked,
te, hazug valóság!
Mindaz, amit rád pazaroltam,
a lélegzet, amivel túléltelek,
a mozdulat, amivel éltettelek,
mind... jaj nekem, mind hiábavalóság!
Tudd meg, hogy,
mindaz a kincs elparázslott,
amit neked föltártam,
mert csak magadra gondoltál!
És ha bensõt döngetõ dobszólód
még fölsejlik sötét mélységemben,
és lüktetõ táncra csalná lépteim,
- inkább megdermedek örökre,
mintsem neked higgyek újra.
Siratom, amit hagyni vesztem,
könnyek nélkül siratom,
mert bolondul hittem törtetésednek.
Hegyeknek képzeltem halmaidat,
és mélységeknek repedéseidet.
Temetem, ami elveszett...
Megkérgesedett külsõm
megérezheti-e még a szelíd érintést, ha
földrengést, szélvészt és tüzet
már észre sem veszek...?
Megtudom-e valaha,
ha szellõ simít végig ...
érzéketlenségtõl fájó testemen?
...kilépek a sötét homályából,
arcomat köntössel fedem...
...levegõ járja át tüdõmet,
megtisztítja emlékeimet,
feledteti a feledhetetlent,
megbocsátja a megbocsáthatatlant...
Igen, kilépek a sötét homályából és
arcomat köntössel fedem...
2006. március