Az idõtlenség küszöbén
Ahogy a szél borzolja a fûszálakat;
ahogy a selymes látóhatár felett
a fellegek gyülekeznek,
majd kócolnak össze mindent -
- úgy vagyok köztetek.
Ahogy a napfény utat tör magának;
ahogy a sûrû lomb alján
a falevelek rátalálnak,
ahogy melege rám is árad -
- úgy kerestelek.
Ahogy a kõsziklák szilárdan állnak;
ahogy a vastag tölgy-gyökerek
nem engedik a földet;
ahogy szívembe markol Jelenléted -
- úgy már nincs tovább.
A végtelenbe érek.
Látom,
hogy mit érek.
Semmivé válnak tetteim,
szívem szétfolyik,
mint viasz.
Lélegzetem
elapad,
s tudom:
már nem élek.
Megöltek vétkeim:
a gondolatok, melyek bensõmben fogantak,
a szavak, melyek ajkamat elhagyták,
a tettek, melyek holtan születtek
és áldatlan semmittevésem -
- mind földre tepertek.
Most itt fekszem,
bár talán errõl sem tudok...
Mégis eljöttél;
nap melegeként,
frissítõ záporként,
zeg-zugokat is átjáró
éltetõ fuvallatként.
Fölém hajoltál,
kezed a kezemre,
lábad a lábamra,
arcod az arcomra helyezed.
Tagjaim megelevenednek.
Tüdõm kitágul,
és belélegzi
a múltat, jövõt, jelent.
A kezdet és a vég összeért.
Porszemnyi létem
megízlelte a Végtelent.
2007. október