Ima a halál küszöbén
Hát, ennyi volt, Uram.
Ennyi volt.
Ekkorára szabtad életem fonalát,
most már sejtem, hogy nincs tovább.
Emlékszem a szép napokra,
mikor gyermek voltam,
s te felügyelted minden léptemet.
Emlékszem a hideg sarkokra,
ahová elbújtam,
mikor a sötét szobában rettegtem.
Emlékszem a gyermekkori szellemekre,
a kamaszkori sötétségre,
felnõtt korom árnyaira.
Emlékszem a beszûrõdõ napsütésre,
a sok-sok kacagásra,
a váratlan reménységre.
Mindenre emlékszem.
Hol a többi csodád?
Mást nem tartogattál nekem
ezen a szép reggelen túl?
Ennyi lenne?
Hol marad a teljesség?
Hol marad, amit már nem láthatok meg?
És mégis, mindenre emlékszem.
A hullámok homokon sodródó neszére,
szüleim féltésére,
hitvesem tekintetére,
gyermekeim ölelésére,
a téli hidegre,
a tavaszi melegedésre,
a nyár forróságára,
az õsz elmúlására,
a fák lombjai közt haladó lépteidre.
Igen, minden bennem van,
mindez az enyém, -
és most visszaadjam?
Nem tudom, miért nem félek.
Ennyi volt, most már nemcsak érzem,
tudom is.
Köszönöm neked, Uram,
hogy ennyit is kaphattam.
Örömmel engedem át magam,
ölelõ karjaidnak.
2005.