Innen fölfelé
Néha arra gondolok,
rövid az élet:
meghalok már most.
Nem küzdök harcosan,
nem gyûröm elszántan a napokat,
elengedem õket szállni...
szállni a magasba.
Nem szomorkodom,
már nem.
Vidáman tudom:
minden semmivé lesz.
Már most lefeküdhetnék,
és fölébrednék az örökkévalóságban...
boldogan úsznék a magasban
Isten szíve felé.
Elhagynám a terhet,
a sötétséget,
elhagynám árnyékomat:
átvilágítana a Nap.
Mindent itt hagynék
boldogan...
Vajon ezt akarom?
Eltûnni az itt-bõl,
elhagyni a most-ot?
Itt hagyni titeket...?
És megszólal belül,
egészen legbelül,
simogatóan,
sírdogálóan,
marasztalóan
a hangod...
és a tied is...
és még...
Megint megtudtam:
nem menekülni jöttem a földre,
nem álomvilágban úszni föl az égbe,
hanem végigjárni utamat,
köveken lépkedni,
patakon átmenni,
veletek találkozni érkeztem.
Nem egyedül fölúszni az álomvilágban,
de együtt menni veletek a valóságban...
engedni és engedni hagyni,
hogy fölvigyen Õ minket,
Aki szeret.
2007. január 19.