Néha
Néha arra gondolok:
"Mi lenne, ha... ?"
... és munka közben lelassul az idõ -
észre sem veszem:
nem kopogok a billentyûn,
nem válogatom a zoknit,
boltba menet, nem tudom, hova tartok,
az ajtófélfa hûsének dõlve, már nem a szobát látom.
Fékezõ idõ -
surranó pegazus-szárnyai közt
röpít megfoghatatlan álomvilágba,
és nem ellenkezem.
Hol vagy, én Istenem,
hogy nem ragadsz meg üstökömnél fogva,
s nem penderítesz vissza oda,
ahol lennem kell?
Kereslek-e igazán
a köd-pillanatokban?
Befednek az ábrándképek -
semmi-balzsamuk látszat-enyhülést ad
tehernyomta vállaimnak,
és nem is gondolkodom,
hiszek-e bennük... csak suhanok velük messze,
egyre messzebb...
Nézek nem-látó szemeimmel.
A valóság terhei tûnni látszanak,
munkám nem halad -
életem megreked pár örökkévalónak tûnõ hazug másodpercre.
Talán arra gondolok, máshol lennék.
Mi ébreszthet föl csipkerózsika-álmomból?
Mikor az ajtófélfa hûsének dõlve, már nem a szobát látom,
néha gyerekhangra riadok:
"Anya, mire gondolsz?"
Örülök az ébredésnek -
boldoggá tesz,
hogy újra látok.
Megint érzem tagjaimat -
és már nem fáj a nap terhe,
mert láthatok.
Angyalt küldtél ma is Istenem,
és megízlelhettem örökkévaló Boldogságod.
2006. január