Öreganyó kalandozó gondolata
Hiányzol...
Mindig is hiányoztál,
gyermekem,
te, a legelsõ,
aki meg sem született.
Te, aki velem voltál szüntelen,
te, aki megismerted testvéreidet
onnan föntrõl,
s apádat is oly sokszor megölelted
átlátszó kis karjaiddal...
Kiságyad még el sem készült,
ruhácskáidat is csak elképzelhettem,
de meg már nem varrhattam..
Te, aki formátlan
gombolyag voltál,
vagy talán
a félhomályban
már hadonásztál
apró karjaiddal...
mikor túl korán elindultál,
hogy máris búcsút ints nekünk,
itt maradottaknak.
Marasztaltunk volna,
de túl elszánt voltál.
Vajon mit láthattál?
Vajon mit hallhattál,
hogy így elindultál...?
Hová vittek súlytalan lépteid?
Cssst!
Ne is mondd, kedvesem...
Tudom már...
Ugye illedelmes voltál?
Ugye köszöntél Istennek?
Haj, mikor megértettem,
hogy az a távol
nem elérhetetlen ...
az öröm szétáradt lelkemben!
Így öregen alig várom már,
hogy végre megint találkozzunk,
te, meg én, és jó apád.
S mikor a szóra testvéreid is elindulnak,
együtt legyen a család ott,
ahol te is vagy.
2004.