Pár nélkül...
(magányos barátnõmnek)
Álmomban velem vagy, kedvesem.
Hívlak én, jöjj velem, gyöngyszemem.
Szememet kinyitom, itt vagy még.
Sóhajom feléd száll, s az ég felé.
Megfoglak, érintlek, ölelj meg.
Hiányzol, várlak még, szerelmem.
Mesélj és hallgatlak - magadról.
Mesélek én is majd magamról.
Napomat elkezdem nélküled.
Itt hagytad lelkemet üresen.
Elmentél, becsaptál, megvertél.
Álmokat kergetni engedtél.
Ó, miért... ? Ó, miért...? Ó miért...?
Elfogy a reményem, s nem várok.
Maradnék, elmennék - megállok.
Tétován nézem a keresztet.
Magányod erõt ad - azt hiszem.
Mégsem - mert fogytán van az erõm.
Hangtalan, szótlanul eldõlök.
Mégis csak fölkelek - üvöltök.
Hol van hát, mikor lesz, hogy küldöd?!
Elszálltam magasra, az égre.
Magasról csapódtam a földre.
Összetört tagjaim fájnak most.
Bíztam én, akartam – s már nem tudok.
Ó, miért... ? Ó, miért...? Ó miért...?
Félve nézek rád, Krisztusom.
Miért nem engeded a párom?
Imám csak elszáll a semmibe.
Hitem meg porrá lett – ennyire.
Hogy bízzak Tebenned, Jézusom?
Miért van a szívemben az álmom?
Verd ki a fejembõl kedvesem,
Hogyha már nem lehet én velem.
Ez is volt, ez is ment, elhagyott.
Az nézett és nagyot kacagott.
Gúnyolás mindenhol a részem,
S maradtam egyedül - egészen.
Ó, miért... ? Ó, miért...? Ó miért...?
Magányát szajkózza életem.
Mostanra lett nekem elegem.
Miért van, hogy mégis csak Tebenned
Bízom én édes jó Istenem?
Bennem az édesség keserû.
Mindennap elkerül a derû.
Mégis csak megérint a kezed.
Istenem, melegítsd szívemet!
Gyógyulást hozz nekem, szegénynek.
Vágyom a békédre – s nem értem.
Nem értem, hogy lehet fényt látnom.
Az üresség hogy lehet nem fájó?
- - -
Te teremtettél, Istenem, ismered vágyaim, és tudod, mi kell nekem.
Hagyd meg a békémet, add vissza örömöm. A világ rajtam nevet, becsaptál, Istenem.
Mégis, szívem mélyén tudom: a Te szavadtól gyógyul meg lelkem.
Elengedtem kezedet, de te erõsen tartottál. Hadakoztam ellened, de te magadhoz szorítottál.
Hallom szívverésed ... hallod az enyémet?
... Fogja még hallani Rajtad kívül más is? ...
A csönd fölemésztett. A csönd most beburkol. A rejtettségben Te formálod bensõm, mint anyám méhében,
Te szövöd testem ... tudom jól, milyen csodálatos minden mûved.
És föltörnek belõlem zsoltáraid...
- - -
Semmi sem változott – megmaradt.
Napjaim száma meg csak szalad.
Bensõmben mégis ott a remény.
Ha eljön, ha nem jön - várok én.
Békével fogadom, ha kopog.
Békével nyitom a holnapom.
Örömmel veszem, ha itt marad.
Békével engedem, ha itt hagy.
Nem értem, miért nem sírok én?
Ha mégis - miért nem rombol szét?
Szenvedtem eleget, Istenem.
Mégis csak meghalok Tebenned.
És Tebenned nyugodva fogadom -
ha eljön, ha nem jön... a párom.
2003.