Post tenebras lux
Mi lesz, ha kiöregszem,
és már nem járhatok pókhálós zeg-zugokba?
Mikor lábaim már nem bírják követni
a titokzatos barlangi jeleket
õsvények után kutatva...
Mi lesz akkor velem?
Vajon magamba zárul a sötétség
végérvényesen?
Vagy éppen akkor kerülök ki belõle?
Át, a meleg, napos világba,
hol a színek átcsúsznak egy más megvilágításba?
Mi lesz, ha már nem reménykedem abban,
hogy a kincset meglelem,
melyet az idõ eltemetett,
s megannyi veszéllyel
nem kívánok megharcolni,
hogy rájöjjek,
mi az, ami hív, és mi az, ami hajt?
Mi lesz, ha már nem vágyok semmi másra,
csak a nyugalomra, csak a megadásra,
a csöndes elfekvésre, az elvonulásra?
Vajon örökre meghalok?
Mi lesz, ha elmenekülök
a sötétség láttán,
mikor magamba nézek
a magam peremérõl,
és megszédülök attól, amit ott látok?
Mi lesz, ha elmenekülök?
És ha mégis lemerülök,
mert beszív az örvény,
mert kíváncsiságom még mindig él,
és mert fájós hátam újra viszi a felszerelést,
a bakancs újra töri a sarkam és megy szét
a menetelésben, a kutatásban
a kincs után...
majd várok újra -
a napsütötte világra vágyva
kimondhatatlanul?
Mit teszek akkor?
Újra nekivágok?
Vagy maradok bénultan?
Nem tudom megint, mit tegyek,
itt, a barlangi zugban,
hol megrekedtem,
és reménykedve várlak Téged,
Aki újra eljössz és kiemelsz...
Tudom...
Post tenebras lux...
És már látlak is...
A reménytelenség küszöbén
a láthatatlan és mégis magával ragadó Reményt.
2003. március 18.