Sodrásban
Nem tudtam megállni mellettetek,
csak úgy szemlélni,
amit figyeltetek,
hallani, amit hallottatok,
látni, amit ti láttatok.
Patak sodrában rohantam elõre,
magam sem tudtam, hogy merre,
és a formák
csillogó formátlanságba
vesztek.
Megállj-t parancsoltam,
s mint apró csoda,
úgy ért a felismerés,
hogy melletted vagyok,
s láthatom mosolyod,
tekintetedben belsõd rám ragyog...
Újra éledt a víz sodra.
Nem engedtem magam,
de téged elragadt mellõlem az áradat...
Csak egy patak!
Vize mégis minket
apró kavicsként görget ...
Sokáig rohantam, míg végül megálltam,
és most te rohansz el mellõlem.
Mikor találkozhatunk?
Te meg én?
Amíg sodrásban vagyunk,
mást nem kívánhatunk,
minthogy egyszerre akarjuk
a megállást,
a pihenést,
egymás közelségét,
a találkozást...
...és mikor így vagyunk,
a fölénk hajló Jelenlét
átemel az örökkévalóságba,
ahol a rohanó idõ
értelmét veszti,
hiába vagyunk még a sodrásban.
2007. október 26.