...írtam egy-két történetecskét, vagy valami hasonlót... még a gimnáziumi újságba is került belőlük;
de tisztában voltam azzal, hogy nem műremekek.
Így hát abbahagytam írói pályafutásomat. Helyette próbáltam verseket memorizálni (igen csekély sikerrel) ezért ezt
abba is hagytam, valamint igyekeztem megfelelni az egyetem követelményeinek... több-kevesebb sikerrel. Nagyon akartam
én a sok tudásra koncentrálni, de egyszerűen nem tudtam nem fölfedezni az egyetem csodálatos kertjét, a környező
hegyeket, a város utcáit... meg még sorolhatnám, miket, de inkább most nem sorolom.
Csavargásaimhoz a fényképezőgép
mellé egyre
többször magammal vittem egy kis papírlapot és ceruzát... az írás lassan visszalopta magát az életembe. De nemigen
mutogattam a műveimet - mert túl irodalmi volt a légkör, és úgy éreztem, abban nem állnák meg a helyüket.
Brendával az általános iskola alsó tagozatában találkoztam először, majd én felsőben iskolát váltottam. Aztán úgy
alakult, hogy egy gimnáziumba kerültünk; barátságunk ott mélyült el. A vele való barátságom életem egyik legnagyobb
talánya.
Egyetem végén újra elváltak útjaink... megházasodtam, gyerkőcök születtek és a napi sürgés-forgásban, a mindennapok
nehézségei közepette lassan-lassan csaknem megfeledkeztem magamról. Egyszer aztán, amikor a legkisebb is már kezdett
leszakadni az anya-szoknyáról, a napi rohanás közepette férjem azt mondta: "Eleget dolgoztál, Marian, most csinálj
valami olyat, amit szeretnél." És mivel jól ismert, hozzátette: "Ne legyen hasznos és nem kell célszerűnek lennie,
hanem olyan legyen, amit egyszerűen csak szeretnél. Adok neked egy kis időt ma délután."
És férjem rendszeresen megadta nekem ezt a kis időt... amivel - bevallom - eleinte nemigen tudtam mit kezdeni,
mert már elfelejtettem, hogy mit is szoktam "csak úgy" csinálni... Internetezgetni kezdtem... és akkor valahonnan
előkerült Brenda is...
Az előző sorokat pár éve írtam. Azóta Brenda Kirk újra visszavonulóban, mintha bújócskát játszana velem a rengetegben...
viszont sikerült előcsalnia engem a félhomályból :-) Nem tudom látom-e még valaha... időnként biztosan. De mindig jó
szívvel gondolok rá. Sokszor volt nagy segítségemre. Verseim
megszületése jórészt neki köszönhető.
folyt.köv.
top
