A birkák első napja

Ez a mese egy kis csapat birkáról szól, akik nappal együtt szoktak legelészni a réten, éjjel pedig a közeli akolban szoktak aludni.

Most is épp alszanak, mert éjszaka van. Egyszer csak szél kerekedik, felhőket hoz, és szép lassan elered az eső. Cikáznak a villámok, hallatszik a dörgés, dobol az eső az akol tetején.... De a birkák csak szép nyugodtan alszanak tovább.

Hajnaltájt újra szél támad, elfújja a felhőket, és amire felkel a Nap, már csak néhány felhőfoszlányt látni a tiszta égbolton. Gyönyörű hajnal lett. A növények is nagyon vidámak, mert már rég várták az esőt. A fű még nedves, de az akoltól a rétre vezető utat felszárította a szél. Azaz majdnem mindenhol száraz, de közel az akolhoz egy pocsolya terpeszkedik keresztben az úton.

Felkel a Napocska és a birkák is ébredezni kezdenek. Ki előbb, ki később. Mert nem egyformák ám! Van, aki hamar kel és gyorsan összekészülődik, van aki csak lassan, kényelmesen. Van köztük kettő, akik mindig gyorsak, és van egy igen lusta is. De ne szaladjunk annyira előre!

Egy negyed óra sem telik el napkelte után, a legfrissebb birka már megy is ki a rétre. Ez a birka szokott legkorábban kelni, gyorsan megmosakodik, felhúzza a cipőjét, és indul is ki a rétre. Azazhogy ma csak indulna, de a pocsolyánál megtorpan:

- Ejha! Ez a pocsolya még nem volt itt tegnap! Semmi baj, átugrom könnyedén!

Azzal hátrál egy kicsit, nekifut, szalad, szalad, szalad,... hopp... és könnyedén átugorja. Aztán megy is a rétre legelni.

Tíz perc múlva jön a második legfrissebb birka. Ő is észreveszi a pocsolyát és azt mondja:

- Nahát! Egy pocsolya! A barátom meg már ott legelész a réten. Átugrom, és megyek én is legelészni!

Ő is hátrál,.... nekifut, szalad, szalad, szalad,... hopp... és ő is átugrotta. No, nem annyira könnyen, mint az első, de vizes azért nem lett a lába.

Egy fél óra múlva kijön a harmadik birka, aki egy kicsit kicsike még. Észreveszi a pocsolyát és kissé megszeppenve mondja:

- Nahát! Egy pocsolya! Most mit csináljak? Ilyen még sose történt velem!

Odakiáltanak neki a legelésző birkák:

- Hátrálj egy kicsit, fuss neki és ugord át! Nem vagy már annyira kicsi, biztos sikerülni fog.

A kicsit kicsi birka visszaszól:

- Hát jó, megpróbálom!

Azzal hátrál egy kicsit, nekifut, szalad, szalad, szalad,... hopp... és éppen hogy, de sikerül átugrania. A bal hátsó lába kicsit sáros is lett, de gyorsan letörli a fűben, mihelyt kiér a rétre és ő is elkezd legelészni.

Öt perc múlva megérkezik a következő, a negyedik birka, aki viszont nagyon picike még. Meglátja a pocsolyát és igencsak megszeppen:

- Nahát, egy pocsolya! Most hogy jutok ki a rétre?

Odakiáltanak neki a többiek:

- Hátrálj, fuss neki és próbáld átugrani!

A nagyon kicsi birka nem mer nekifutni:

- De hát én pici vagyok, a pocsolya meg nagy! Mi lesz, ha nem sikerül?

- Semmi baj!- felelik a többiek. - Ez sekély pocsolya és a Napocska is kezd erősen sütni. Ha belepottyansz, csak kicsit lesz vizes a lábad, amit a Napocska majd hamar megszárít!

- Hát jól van.... - feleli a nagyon kicsi birka kissé bizonytalanul. - Megpróbálhatom....

Azzal hátrál, nekifut, szalad, szalad, szalad, ... hopp... paccs... Beleesett a pocsolya közepébe. De szerencsére tényleg nem volt mély, így könnyedén kigyalogol, odamegy a többekhez és pár perc alatt már egészen megszárad.

Tíz perc múlva egyszerre két birka jön ki: a kisbirkák szülei. Azért jönnek ilyen későn, mert eddig a kisbirkák rendbetételével, felöltöztetésével, mosdatásával voltak elfoglalva. Ők is megtorpannak a pocsolyánál:

- Nahát! Egy pocsolya! A kicsinyeink meg már ott legelésznek a túloldalon. Gyerünk, ugorjunk oda hozzájuk!

Azzal egymás mellett hátrálni kezd az Apu- és Anyu birka és egyszerre nekifutnak. Szalad, szalad, szalad, szalad, szalad, szalad,... hopp, hopp,.... és mindketten könnyedén átrepülik a pocsolyát. Odamennek a kicsinyeikhez, megdicsérik őket, hogy nem nyávogtak a pocsolya szélén, hanem átjutottak ügyesen és adnak nekik egy-egy puszit. Aztán ők is nekilátnak legelészni.

Egy fél óra múlva kijön a hetedik birka is. Nem azért jön ilyen későn, mert lusta, hanem mert öreg. Mindig korán kel, de neki sokáig tart a mosakodás, a cipőhúzás és csak lassan tud bandukolni. Szóval az öreg birka odaér a pocsolya szélére és azt mondja:

- A teringettét! Egy pocsolya! Túl öreg vagyok ugrálni és nem szeretem, ha vizes lesz a lábam. Inkább kikerülöm.

Azzal az öreg birka jobb oldalra lemegy az útról a pocsolya széle mentén, lassan, lassan megkerüli a pocsolyát, mert hosszúra nyúlik, megy, megy, bandukol, de végül csak kiköt a túloldalon az úton és baktat tovább a rétre.

Egy óra múlva, amikor a Nap már igen magasan jár az égen, megjelenik az utolsó, a nyolcadik birka is. Ő nem öreg, nem beteg, de még csak a kicsinyeknek sem kellett segítenie, hanem lusta birka. Mindig ő alszik a legtovább, amikor felébred, még órákig forgolódik az ágyában, cipőhúzás közben is bambulászik mindenfelé, szóval, igen lassan halad. Tehát ez a lusta birka végre elindult kifelé, de a pocsolyánál ő is megtorpan. Álmosan mondja:

- Áááááá.... egy pocsolya! Átugorjam? Ahhoz túl álmos vagyok. Kikerüljem? Az sokáig tart. Hm.... Inkább iszom belőle, tegnap este és ma reggel úgyis lusta voltam odamenni az itatóhoz, de most eszembe jutott, hogy borzasztó szomjas vagyok!

Azzal odamegy a pocsolya szélére, lehajol, iszik, iszik, iszik,.... és annyira szomjas volt, hogy kiitta az egész pocsolyát! Így csak kicsit lett sáros a lába, amikor kényelmesen átbaktatott a helyén. Végül ő is eljut a rétre, bár már majdnem dél van.

Szép, napsütéses idő van. A birkák legelésznek, ha elfáradnak, megpihennek, a kicsik fogócskáznak, szóval, gyorsan telik az idő.

Alkonyatkor hazaindulnak. Most már nem kell ugrálni, meg kerülgetni a pocsolyát, mert a lusta birka kiitta, a Napocska pedig egészen felszárította a helyét. Az akolban szépen leveszik a cipőjüket, megmosdanak, lefekszenek. A legkisebb birka hálózsákba, a többiek pizsamába. No, a lusta birka csak beledől az ágyba cipősül, mosdatlanul. Mivel így mégsem lehet aludni, végül csak leveti a cipőjét, de addigra a többiek már békésen alszanak. Végül ő is elszenderedik és reggelig mindenki nyugodtan, békésen hortyog.

Itt a vége, horkolj véle.

A csiga-család vacsorája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. A gazdái termeltek ott sokfélét: répát, káposztát, epret, málnát, voltak gyümölcsfák is meg füves részek, és leghátul egy félreeső sarokban egy kissé elhanyagolt, gazos terület is volt. Itt lakott egy csiga-család: Csigaapu, Csigaanyu és gyerekeik, a Csigalányka meg a Csigafiú.

A gyerekek még igen kicsik voltak, ezért sosem távolodtak el a gazos résztől. Ott ugyanis nem járt senki az emberek közül, így nem kellett félni, hogy véletlenül rájuk lépnek. Többnyire Csigaanyu maradt velük otthon, Csigaapu pedig elment eleségért. A gazos részen is akadt valami ennivaló, de az se nem finom, se nem tápláló nem volt, ezért ha nem volt nagyon rossz idő, Csigaapu inkább nekivágott az útnak táskájával a nyakában, hogy hozzon családjának valami finom eleséget. Nagyon jól ismerte a kertet, tudta, mi mikor érik meg úgy, hogy az a csigáknak jó legyen, tudta, merre kell menni, hogy minél kevésbé legyen láb alatt. És ahhoz képest, hogy csiga volt, elég gyorsan tudott haladni. No, mondom: ahhoz képest... Mert a kert másik végébe oda-vissza elmenni még neki is tovább tartott, mint egy teljes nap.

Egyik reggel kora hajnalban felkeltek a csigaszülők, ettek valamicskét abból a kevésből, ami maradt az előző napról, majd Csigaapu nyakába vette az üres táskáját (ez olyan tarisznyaféle volt), elbúcsúzott feleségétől, megpuszilta alvó gyerekeit is és hat óra tájban el is indult eleséget szerezni. Jókedvűen énekelgette a csigadalt úgy, ahogy illett:

Lassan jár a csiga-biga,
táskájában üresség.
Várja otthon lánya, fia,
csiga-biga feleség.

Legutóbb pompás káposztákat látott nem is túl messze lakóhelyüktől. Úgy gondolta, kora délutánra már otthon is lehet a finom káposztalevél darabokkal, amit a kicsik is nagyon szerettek, meg felesége is. Vidáman mendegélt, énekelgetett, fütyörészett és tíz óra tájban meg is érkezett a káposztákhoz.

... azaz a káposzták helyéhez. Megdöbbenve vette észre ugyanis, hogy az emberek leszedték az összes káposztát! Körülnézett, de semmilyen maradékot nem látott. Bánatosan gondolta:

- Ejnye, ejnye. A finom káposzta-ebédből már nem lesz semmi. De most mi legyen? Kell valami eleséget vinni haza!

Rövid gondolkozás után az eper bokrok felé indult. Az eperlevél nem olyan finom, mint a káposzta, de semmi más ehető nem volt a közelben. Kissé szomorúan indult tovább és bánatosan énekelte még mindig ugyanazt az éneket:

Lassan jár a csiga-biga,
táskájában üresség.
Várja otthon lánya, fia,
csiga-biga feleség.

- Hát, várhatnak szegények! - gondolta - Talán vacsorára hazaérek egy kis eperlevéllel.

Dél is elmúlt, mire Csigaapu az eprekhez ért. Ezek legalább ott voltak a helyükön. Mivel nagyon elfáradt már, először maga állt neki enni. Ő hamar jól is lakott, de szomorúan vette észre, hogy amióta itt járt, az eperlevelek nagyon megkeményedtek. A kicsinyek biztos nem tudják elrágni őket!

- Nincs mit tenni, keresni kell valami mást.... De hogy mikorra érek haza....

Elszontyolodva folytatta útját a kert távoli része felé, hátha akad valami gyerek-eleség is. Énekelni sem volt kedve, csak baktatott, baktatott.

Egyszerre csak (ajha!) mit látott meg Csigaapu? Egy elhagyott káposzta levelet az út mellett. Biztos elejtették az emberek! De ez elég is a családnak több napra! Elindult a levél felé.... már majdnem elérte, amikor hirtelen szél kerekedett és huss! - odébb lebbentette a levelet vagy két méterrel.

- Nahát! - mérgelődött Csigaapu - Jobban kellett volna igyekeznem!

És sietve a levél felé indult. Mármint csigához képest sietve. Fél óra alatt már majdnem elérte a levelet, amikor a szél újra felkerekedett és huss! - ismét odébb repítette a káposzta levelet egy méterrel. Hanem Csipaapu nem mérgelődött, inkább minden erejével futni kezdett. Teljes erejével száguldva tíz perc alatt el is érte a levelet és erősen belekapaszkodott. Épp jókor, mert már jött is a következő szélfuvallat. De addigra Csigaapu már félig rámászott a levélre és csak vele együtt lehetett volna odébb repíteni. De szerencsére annyira erős nem volt a szél.

Amint ismét szélcsend lett, a rohanásban kifáradt Csigaapu megpihenhetett és mivel nagyon éhes volt, egy darabot megevett a levélből. De maradt még épp elég belőle! A maradékot szétrágta kisebb darabokra és azokat beletette a táskájába. Aztán így gondolkozott:

- Az eleség a táskában. De mikorra érek haza? Távol kerültem otthonról és már délután négy óra is elmúlhatott... Nincs mit tenni, elindulok hazafelé. Talán éjfélre hazaérek. Pedig biztos várnak otthon...

Szomorúan énekelte a csigadalt:

Lassan jár a csiga-biga,
táskájában eleség.
Várja otthon lánya, fia,
csiga-biga feleség.

Ment, ment, búslakodott. Egyszerre csak a fűcsomók közül előbukkant a Béka. Köszönt neki:

- Szia Csigaapu! Miért vagy olyan búbánatos?
- Ne is kérdezd! Sokáig tartott eleséget szerezni és messze kerültem otthonról. Már van eleségem, de talán éjfélre érek csak haza, pedig lányom, fiam, feleségem biztos nagyon várnak...
- Ide hallgass! Én gyors vagyok. Ülj a hátamra, hazaügetünk!

Csigaapunak rossz sejtelmei voltak, de felmászott a Béka hátára. Kapaszkodott, ahogy bírt, de az első ugrás után a földet éréskor úgy lerepült a Béka hátáról, hogy egy métert gurult. Szerencsére be tudta húzni a fejét a házba és kőnek sem ütközött, így baj nem történt. De még egyszer ezt nem akarta kipróbálni. Így szólt a Békához:

- Kedves vagy, hogy segíteni akarsz, de ez nekem túl veszélyes. Azt hiszem, jobb, ha egyedül megyek.
- Hát, azt hiszem, tényleg jobb. Sajnálom. Jó utat hazafelé! - azzal elugrált.

Szomorúan baktatott tovább Csigaapu, és énekelgetett:

Lassan jár a csiga-biga,
táskájában eleség.
Várja otthon lánya, fia,
csiga-biga feleség.

Arra jött a Süni. Ő is megkérdezte, miért szomorú. Csigaapu elmesélt neki mindent, ami vele történt, azt is, hogy lerepült a Béka hátáról.

- Figyelj csak! - mondta a Süni - Nem vagyok annyira gyors, mint a Béka, de azért nálad sokkal gyorsabb vagyok. És nem ugrálok, hanem szépen haladok. Mássz fel rám!

Csigaapunak ismét balsejtelmei voltak, de megpróbálta. Azonnal feljajdult:

- Jujj!! Te mindenütt ilyen szúrós vagy?
- Igen, de ez a jó nekem.
- Hát, neked biztos, de így nem tudok rajtad megmaradni. Inkább gyalog megyek tovább.
- Megértem. Sajnos a tüskéimmel nem tudok mit csinálni. Szia!
- Szia!

Szomorúan ment tovább Csigaapu. Már énekelni sem volt kedve, csak ment, ment.... Egyszerre csak azt vette észre, hogy a Teknős keresztezi az útját. Neki is köszönt és elmesélt mindent, ami addig történt vele. Teknős is nagyon segítőkész volt:

- Mássz az én hátamra! Én nem ugrálok, nem szúrok, itt jó lesz.

Csigaapu nyugodtan mászott fel a Teknős páncéljára. A Teknős elindult... Nem is volt semmi baj, csak a Teknős ugyanolyan lassú volt, mint Csigaapu. Meg is kérdezte tőle:

- Nem akarok szemtelen lenni, de te is csak ilyen lassan tudsz menni?

- Sajnos így estefelé, amikor már kicsit hűvös van, ez a végsebességem.
- Jaj, ne haragudj, de akkor inkább nem fárasztalak. Ilyen gyorsan én is tudok menni.
- Hát, az meglehet. Akkor sajnos tényleg jobb, ha magad mégy, én meg mehetek haza.
- Akkor szia!
- Jó utat!

Búslakodva bandukolt tovább Csigaapu. Már este fél hat volt. A Nap meg hatkor lenyugszik. Semmiképp nem ér haza addigra, gondolta. Ám akkor ott termett a Kutyus.

- Szia Csigaapu! Miért lógatod úgy a szemedet? - a csigák ugyanis, mivel nincs orruk, a szemük meg két kis csápon található, ha szomorúak, a szemüket lógatják, nem az orrukat.
- Hát, az hosszú történet! - sóhajtotta Csigaapu, és töviről-hegyire mindent elmesélt.
- Sose bánkódj! Kapaszkodj a farkamba, leeresztem hozzád! Egykettőre otthon leszünk! Én igen gyors vagyok!
- Ajjaj! Azt elhiszem. De nem fogok lepottyanni?
- Majd lassan megyek. De még így is hazaérünk napszálltára.

Csigaapu kissé aggódott, amikor belekapaszkodott a Kutyus farkába, de azért megpróbálta. A Kutyus óvatosan megemelte kissé a farkát és elindult. És milyen szépen gyalogolt! Csigaapu rájött, hogy nincs miért félnie, még nézelődni is ráért. Sőt, énekelni is tudott:

Kutya farkán csiga-biga,
táskájában eleség.
Várja otthon lánya, fia,
csiga-biga feleség.

És még napnyugta előtt haza is értek. A gazos rész szélénél aggódva várták Csigaaput lánya, fia és felesége:

- De jó, hogy megjöttél drága férjem! Már kezdtünk kicsit aggódni.
- Hát, kalandos napom volt. Majd mindent elmesélek vacsorakor. Most csak annyit mondok, hogy ha ez a kedves Kutyus nem segít, csak éjféltájban érek haza.

Mindenki nagyom megköszönte a Kutyusnak a segítséget. Gyorsan át is költötték a csiga-dalt:

Hazaért a Csigaapu,
táskájában eleség.
Hazahozta a kis Kutyus,
aki csupa kedvesség.

Örült a Kutyus az éneknek, de aztán hegyezni kezdte a fülét:

- Úgy hallom, gazdasszonyunk most osztja a vacsorát! Sietek, mert a cicák eleszik a legfinomabb falatokat, ha nem vagyok ott! Sziasztok!
- Szia! Még egyszer köszi!

Azzal a Kutyus elszáguldott, hogy csak úgy porzott. A csigacsalád pedig bement a gazos rész közepére, Csigaapu elővette a táskájából az eleséget és szépen megvacsoráztak. Közben mindent részletesen elbeszélt az otthoniaknak.

Amikor jóllaktak, kiderült, hogy még nyolc káposztalevél darab maradt. Csigaapu kiszámolta, hogy az bőven elég holnapra, így másnap nem kell otthonról elmennie, hanem otthon maradhat játszani a kicsinyekkel. Ennek nagyon örültek a gyerekek, alig lehetett őket elaltatni. De Csigaanyu rájuk szólt:

- Gyerekek! Ha nem alusztok hamar el, holnap későn keltek fel és kevesebb idő marad játszani!

Na, erre a gyerekek gyorsan puszit adtak szüleiknek, kerestek egy békés helyet két fűcsomó között és behúzódtak a házukba. Egy perc múlva már csak békés szuszogásuk hallatszott. És nemsokára Csigaapu, aztán Csigaanyu is elaludt.

Húzódjatok be a takarótok alá, gyerekek, és aludjatok szépen! (Azért a fejetek maradjon kint!)