<<<
Broptel Hoel egyszer csak megjelent a napjaimban, a félhomályból lopódzott elém. Egy darabig csak néztem, hogyan avat a titkaiba. Nem tudom, hogy gyerekként ismertem-e jobban vagy fölnőttként. Élete olyan volt, mint a hegyi patakok friss csobogása, mint a mezők jó illata, mint a hegyek leszálló fuvallata... a történetét azért írtam le, hogyha kedved van hozzá, akkor te is megismerkedhess vele.

Teljes szöveg letöltése nyomtatható formában

Részletek

A kis Broptel ilyen furcsa pókhálót még soha nem látott, mely nem kapaszkodott semmibe, s mégis feszes volt, mint az ideg. A vékony szálakon harmatcseppek ültek és olykor, olykor csilingelve hulltak alá. A zöld füvet sem lehetett látni a mélyben, a kék eget sem a magasban, mégis bíztatóan festették meg a pókhálóval úszó kis gyöngyöket. A fekete pókocska egy darabig mozdulatlanul terpeszkedett a szálakon, majd mikor megérezte a melegséget maga mögött, incselkedőn elmozdult. A nap arannyal keretezte sötét, kövér testét. Tudta, hogy a melegség örökké követi és felemészti az általa font hálót. Ő azonban még nagyobb örömmel szövögette testéből a szálakat, melyek a melegséggel kötik össze. Nem látott semmit, mindazonáltal nyolc szemecskéjének minden hatalmát összeszedte, hogy rájöjjön a melegség titkára. Szerették egymást, a kicsi pók és a melegség. Minden egyes megfont és minden egyes elszaggatott lehetőség közelebb hozta őket egymáshoz; mert a meg-nem-épített és a még tönkre-nem-tett utak között volt egy, mely mindig épségben maradt. A kettejük közötti. A pókocska megpróbált ravasz lenni és hirtelen fordult vissza, hogy meglepje, és szeretettel megragadja a melegséget. De a melegség puha ködben elenyészett és tollas párnák közül súgta az egyetlen szót, melyre valaha is képes volt: "Fiacskám!" A fekete pókocska fején pedig egy harmatcsepp koppant a repülő pókhálóról... , aztán még egy... , aztán megint... , aztán Broptel kinyitotta szemét.

Azon a napon hajnalban kelt, aludni már nem tudott, de tagjait ólomsúlyok kötötték az ágyhoz. Mégis kibotorkált az ablakig, takaróját magára csavarva, térdre rogyott, arccal a falnak támaszkodva kukucskált ki a sötétségbe. Még a napfelkelte előtt pihent a természet... és az éjszakából kibontakozó árnyak hajnalban lassan, észrevétlenül, csodálatos módon színeződtek, fekete és mélykék. Fölélénkültek a madarak. Majd éledezni kezdtek a világosabb színek is, és a zöld is előtűnt a reggeli pára közül, majd az élénkebb színek, a piros, a sárga, a rózsaszín apró virágocskák... és az átnedvesedett, napfényszáradást váró barna, vörös, rozsdás avar... a sok levél... az ébredő bogarak... a csendesen, hajladozva magukhoz térő fűszálak... "Broptel - hallotta a fiatalember a felkelő nap hangját - ne mondj le rólam. Vágyakozzál rám, és én visszaszeretlek téged."

Broptel hunyorogva védte szemét, bántotta a napfény - de arcát nem fordította el. Mozdulatlanul maradt.

- Lancelottal álmodtam.
- Tudom - bólintott a remete.

Broptel ránézett. Csak egy pillanatra csodálkozott el, majd újra kérdezett:

- Szóval még mindig azt mondod, hogy nem késő megváltozni?

De a választ már nem tudta megvárni, enyhe émelygést érzett, majd hirtelen elsötétedett előtte a világ.

- - - - -

Lancelot fél napja haladt az erdőben. Testét mérhetetlen fáradtság, lelkét pedig erős csüggedés kerítette hatalmába. Bár dél fele járt az idő, az erdő egyre sötétebbé vált, a kocsiút ősvénnyé szűkült, az ágak benyúltak a lovag elé és kopogtak a páncélon. Lancelot leeresztette a sisakrostélyt.

- Istenem, segíts, könyörülj rajtam - sóhajtott fel időnként, és lovagolt tovább.

Biztos volt abban, hogy küldetése nem járhat sikerrel, azt gondolta, hogy csak vesztes lehet. Vagy szerelme marad beteljesületlen, vagy meghal vakmerőségéért. Ekkor susogást, huhogást és mindenféle félelmetes zajokat hallott. Ereiben megdermedt a vér; a hős lovag, aki a haláltól sem fél, hogy a királyt szolgálja, megrettent. Itt a vég. Még sehová sem jutott, de ezek nem mindennapi hangok: talán a halál jött el érte, mert itt ér véget az útja. Megállította lovát.

- Azt kérdezted, hogy tudok-e segíteni... - szólalt meg a remete.
- Igen, de nem ismersz engem. Nem tudsz segíteni.
- Ha elmondom, hogy mi történt Lancelottal, akkor elhiszed, hogy ismerlek?
- Úgy látszik, te mindig meg tudsz engem lepni valamivel...

Broptel befejezte az öltözködést, majd megette az ismét felkínált erdei málnát és kifulladtan leült egy lapos kődarabra:

- Hallgatlak - szólt könnyedén a remetéhez - utána pedig elmegyek. Haza.
- Rendben - bólintott a remete - akkor hallgasd - és maga is leült. Fejét megemelte, elnézett a fák lombjai felé. Mesélni kezdett:

- - - - -

Lancelot lovagolt az erdőben tovább, de érezte magán mások tekintetét... - Broptel óvatosan a remetére nézett, már szinte várta az ismerősen csengő kezdő szavakat, de amikor elhangzottak, mégis meglepődött. Lehajtotta fejét és hallgatta a remetét...

top