Fogolyként
Mi lesz,
ha végleg elhagynak a szavak;
letöredeznek a rímek és ragok,
mint valami rossz vakolat?
A mondatok jelentésükkel
elszállnak az ûrbe,
és már nem értem,
mit gondolok, és nem gondolom,
hogy értek.
Minden pillanat
értelmetlenségként szúrja dárdáját körém,
börtönbe zár
és nem ereszt többé.
Csak állok középen dermedten,
sûrû-rácsos börtönömben,
és nézek rátok,
mert még töredezetten,
de látok,
és talán nem mondok le rólatok.
Talán...
talán te is hiszed, hogy
a körbezárt rács-börtön mélyén
én még vagyok.
Nagyon kérlek, hidd,
- ha nem is látod tekintetemben azt,
aki voltam -,
hogy vagyok.
Emlékezz rám,
mikor még szabadon jártam,
mikor mosolyom vigaszod volt,
és mikor csöndes figyelemmel fordultam feléd;
mikor megértettem a nap melegét,
és rettegtem az éjszaka rémét.
Ma már minden egyforma;
dermedt csönd és homály;
füleim talán még hallanak,
de szó nem hagyja el ajkamat.
Kérlek,
ajánlj irgalmába Annak,
aki szabadulást hoz a raboknak,
aki fényt ad a sötétben élõknek,
aki a megtört nádszálat nem roppantja össze,
aki hisz még benned és
bennem.
2007. július 27.