Tõr
Gyanútlan szóltam hozzád, embertársam,
hirtelen tõrt rántottál, belém döfted
alaptalan vádjaiddal.
Kígyóként sziszegtek felém a szavak,
belém martak, haladtak, egyre beljebb,
legmélyemre hatoltak.
Csontjaim szétfolytak, merre pengéjük haladt,
kegyetlen pontossággal szívemet
igaztalanságuk átjárta.
Elsötétült elõttem a világosság, nem akartam,
mégis megfeledkeztem,
napfény, rólad.
Engedtem a homály vadul ösztönzõ kínjának,
és sebembõl beléd egyre mélyebbre
hatolva sziszegtek a szavak.
A gyógyír késett, sajgó gondolataim nem nyugszanak,
tükör elõtt döbbenten fedezem fel,
hogy tõrt döftem beléd.
Embertársam, már nyitod is szádat,
szavaid szabdalt pengéjén
megcsillan haragod.
„Ne tedd!” -
kiáltom neked,
”Ne tedd!” -
parancsolok lendülõ öklömnek.
Ha nem állunk meg,
beszállunk az öldöklõ körbe.
Forgunk magunk körül kimerülve,
és elfeledjük a Napot,
a ragyogót,
a hasadékok homályából
szelíden életre hívót.
2006. szeptember