A zöld óvodások

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óvoda. Oda csupa olyan aranyos kisgyerek járt, mint amilyenek ti is vagytok. Egy hibájuk volt: nem tudtak társasjátékot játszani, mert egyikük sem tudott veszíteni. Mindenki csak győzni akart. Úgy pedig nem lehetett játszani, mert mindig veszekedés lett a vége. Ha Katika győzött? Akkor mind a többi 22 gyermek hisztizett, toporzékolt, hogy ők akartak győzni. Ha Janika győzött? Akkor mind a többi 22 gyermek kiabált és veszekedett és fölrúgta a bábukat, vagy eldobta a kártyát, vagy azt, amivel éppen játszott.

Hiába magyarázták az óvó nénik, hogy játsszunk még egyet, akkor más fog győzni. Azt is mondták az óvó nénik, hogy ha többen játszanak, akkor a társasjátékban mindig csak egy van, aki győzhet - a többiek örülhetnek ennek az egy győzelemnek is. De a többieknek eszükbe sem jutott örülni az egy győztesnek. Hogy miért nem? Hát azért, mert mindenki mindenáron győzni akart. Azt is hiába mondták az óvó nénik, hogy az az igazán okos kisgyerek, aki tud veszíteni is - de a gyerekek ilyenkor éppen nem akartak okosak lenni. Sőt, inkább mindegyik nagyon bután viselkedett: durcáskodott, nyelvét nyújtogatta és hadonászott a levegőben.

Egy csöndes hétfő délelőtt, amikor mindenki aranyosan viselkedett, megint megpróbálkoztak a társasjátékkal a gyerekek. És képzeljétek! Nagy csoda történt! Hogy milyen csoda? Hát amolyan zöld csoda. De nagyon zöld volt ám!

Az történt ugyanis, hogy megint nekiláttak a közös játéknak. És mit gondoltok? Amikor a kis Juci győzött, akkor a többiek szépen mosolyogtak és várták a következő játékot, hogy ők is győzhessenek? De nem ám, nem bizony! Az aranyos gyerekekből egyből rohangászó hisztigombócok lettek, volt, aki piszkálódott, volt, aki csúfolódott, volt, aki hadonászott, volt, aki a nyelvét öltögette és mindenféle grimaszt vágott a másikra. Még a kis Juci is fölmérgesedett, hogy ő akar győzni legközelebb is. Az óvó nénik nagyon elszomorodtak, csak álltak leeresztett kézzel a szőnyeg szélén és várták, hogy elhalkuljon a nagy csete-paté. De az nem halkult... és ekkor történt a csoda.

Az összes kisgyerek elkezdett zöld lenni. De nagyon zöld ám! Tetőtől talpig. Mindenük zöld volt... de annyira hisztiztek és veszekedtek, hogy észre sem vették. Olyan mérgesek voltak, hogy mérgükben megzöldültek.

Az óvó nénik összenéztek és arra gondoltak, hogy gyorsan el kell vinni a gyerekeket a mosdóba, és le kell mosni róluk a zöldet. Megpróbálták kettes menetsorba állítani a gyerekeket, akik még mindig hisztiztek: ilyen nagy zajongással vonultak be az óvoda mosdójába, és ott sem akartak lenyugodni. Erre az óvó nénik gondoltak egyet, a gyerekeket sorban beállították a tükör elé, hogy nézzék meg magukat. A gyerekek pedig belenéztek a tükörbe: szépen, sorban egymás után... és úgy meglepődtek, hogy szépen sorban, egymás után el is halkultak.

Már csak csöndes hüppögéseket lehetett hallani, meg szipogásokat. A zöld nagyon zöld volt, és a hajuk ziláltan kócolódott az előző nagy indulattól, a szemük zölden nézett rájuk vissza. Robika csíkos ingje is zöld volt, és Jolika pöttyös ruhácskája is zöld volt. Minden zöld volt.

Hamarosan nagy csönd lett a mosdóban... utána pedig nagy vízcsobogás: minden kisgyerek szorgalmasan mosogatta le magáról a zöldet, hogy mire délután az anyukák és apukák értük jönnek, már megint úgy nézzenek ki, ahogy az óvodába eljöttek.

Nagyon-nagyon szorgalmasan és alaposan mosták magukat, de a zöld nem jött le. Tanácstalanul nézegették egymást. És az óvó nénik is tanácstalanul hümmögtek. Megbeszélték, hogy visszamennek a csoportszobába - mert közben elérkezett az ebéd ideje - és csak történik valami, amivel elmúlik a zöld. Egy pisszenést sem lehetett hallani. A gyerekek nagyon szépen viselkedtek, mindenki rendesen imádkozott, még az ikrek sem bohóckodták el a keresztvetést, aztán halk leves-szürcsölés, kanálcsörgés hallatszott, a főzelék is elfogyott, de az ebéd végére még mindig ugyanúgy néztek ki a gyerekek. Zöldek voltak. Már egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hisztizzen, vagy kiabáljon.

Lefeküdtek a délutáni csöndes pihenőhöz, de semelyikük sem tudott aludni...végül valakinek eszébe jutott, hogy akkor zöldültek be, amikor a társasjáték után olyan csúnyán viselkedtek. És ekkor határozták el, hogy megpróbálnak megint játszani egyet: de igyekezni fognak nem csúnyán viselkedni, hátha Robika ruhájára visszakerülnek a fehér-kék csíkok és Jolika piros szoknyájára a fehér pöttyök, és Zolika nadrágjára a mosolygós macika, és Évike is újra aranyszőke lesz, mint régen volt.

Az ágyakat a dadus néni segített oldalra tolni, és középen mindannyian leültek. Szerintetek volt kisgyerek, aki szeretett volna győzni? Hát persze, hogy volt! Hiszen mindenki szeretne győzni, amikor társasjátékot játszik. És volt kisgyerek, aki mindenáron akart győzni? Hát, bizony, olyan most nem volt. Mindegyik arra gondolt, hogyha most nem fog győzni, az sem olyan nagy baj, mert akkor máskor talán mégis ő fog győzni... és lejátszották az első társasjátékot.

Képzeljétek el, hogy ki győzött! Kitaláljátok? Hát az egyik óvó néni győzött. És örült annak, hogy győzött? Bizony örült. És kicsúfolta a kisgyerekeket, hogy ők nem győztek? Persze, hogy nem csúfolta ki őket. Hanem csak ült és mosolygott. Nem csak azért mosolygott, mert győzött, hanem azért, mert senki sem hisztizett, senki sem durcáskodott, senki sem lökdösődött, hanem mindenki ült és mosolygott azon, hogy most az óvó néni nyert.

Aztán játszottak még egyet. A játék végén Ádámka nyert. Nagyon örült, de a többiek is örültek, mert a játék nagyon jó volt, és mindenki jól érezte magát... ekkor következett egy újabb menet. És most meg Rencike győzött... és amikor Rencike győzött akkor egyszer csak a kis szemüveges Roli fölkiáltott: „Nézzétek, már nem vagyunk annyira zöldek!” És milyen igaza volt. Akárhányszor játszottak egyet és jól érezték magukat, mindig halványult a zöld.

De a gyerekek már nem is ezt nézték, hanem boldog csodálkozással vették észre, hogy milyen jó közösen játszani. Milyen jó, hogy nem kell senkit kicsúfolni, és senki sem csúfolja ki őket. Ez volt az igazi csoda: észrevették, hogy milyen jó a közös játék veszekedés nélkül. Közben a ruhák, a hajak, a szép gyerekszemek visszanyerték eredeti színüket - de már senki sem ezzel foglalkozott. Hanem drukkoltak egymásnak, bíztatták azt, aki éppen lemaradt a győzelemről, hogy „Ne szomorkodj, majd máskor hátha te győzöl!” Olyan jó volt játszani, hogy észre sem vették, mennyire elszaladt az idő. Uzsonnázni kellett, aztán kimentek az udvarra szaladgálni addig, amíg a szülők értük nem jöttek.

Szerintetek aznap minden kisgyerek tudott győzni? Hát, nem tudott minden kisgyerek győzni, mert kevés volt az idő annyi játékot játszani, hogy minden kisgyerek győzzön. De a hét minden napján játszottak valamilyen társas játékot az óvó nénikkel, és így a héten már minden kisgyerek legalább egyszer győzött. Voltak, akik többször is nyertek. Észrevették azt is, hogy vannak kisgyerekek, akik az egyik játékban ügyesebbek, vannak, akik a másikban... de már nem veszekedtek... hanem örültek, hogy mindennap játszhattak egy jót együtt.

Pénteken az óvó nénik papírt osztottak szét a gyerekek között és kérték, hogy mindenki rajzolja le azt, ami a héten a legérdekesebb történt vele. Nem hiszitek el! Nem volt elég zöld ceruza! Mindenki le akarta rajzolni a hétfői napot, amikor zöldek lettek a méregtől, és azt is, amikor utána ugyanúgy néztek ki, mint ahogy az megszokott volt. Az óvó nénik elmentek még másik két csoportba, hogy kölcsönkérjék a zöld ceruzákat. A gyerekek pedig nagy örömmel színezték magukat zöldre a lapon...nem azért, mert újra zöldek akartak lenni. De nem ám! Hanem azért, mert hálásak voltak annak, hogy a mérges-zöld szín segített nekik megtanulni, hogyan lehet közösen egy jót játszani. Ezen a pénteken köszönték meg a gyerekek a jó Istennek, hogy hétfőn bezöldültek...de aztán visszanyerték szép színüket... és megnyerték egymás barátságát a sok-sok közös játékban.

A három kismackó a középső polcról

Pár napja, hogy elkezdődött a nyári szünet. A gyerekek nagyon sokat voltak otthon, ez föltűnt a játékoknak is; sokkal többször kerültek le a polcról, és ritkábban kerültek vissza. Gyakrabban lehetett hallani a gyerekek szüleitől, hogy ha a játékok nem kerülnek vissza a helyükre, akkor nem is érdemlik meg őket kis gazdáik és talán másik, takarosabb kisgazdát kellene nekik találni. A három maci a középső polcról ezt különösen nem szerette hallani: lehet ugyan, hogy nem érdemli meg őket ez a három gyermek, de ők akkor sem szeretnének elmenni másik, takarosabb kisgazdához, ők itt szeretnek lenni. A polcon. Néha egymásra dobálva, néha gondosan elrendezve. Most éppen ez utóbbi módon... sőt nem csak őket rendezték el a gyermekkezek, hanem az egész gyerekszobában rend volt. És csend.

Ugyanis aznap ment a család először kirándulni az iskolazárás után. Nem messzire, csak a közeli tóhoz. Előző nap a macik a középső polcról végighallgatták a családi megbeszélést. Ha estig rend lesz a szobában, akkor másnap egész napos kirándulás. És rend lett. A macik, de a többi játék is igen elcsodálkozott. A három testvér olyan ripsz-ropsz rendet rakott, hogy a játékok véleménye megoszlott: a gyerekek valóban tudnak rakodni, vagy kisebb fajta csoda történt. Ti, kedves mesét hallgató gyerekek, ti mit gondoltok? Tudnak a gyerekek rendet rakni maguk után? Vagy ez csak a mesékben lehetséges?

Mindenesetre a család elment. Nagyon korán indultak. A három maci a középső polcról hallotta, amint kulccsal bezárták az ajtót. Ugyan a nap már egy órája bekukucskált a szobába és a falra szélesedő csíkokat festve kezdte eloszlatni a hajnali félhomályt... a résnyire nyitva hagyott ablakon keresztül még az éjszakából visszamaradt frissítő fuvallat áramlott be. Lassan az egész gyerekszoba fölébredt: az autók halkan tülköltek, a játéktelefon megcsörrent, a babák kényesen ásítoztak és a plüssnépek is susogva mozgatták tagjaikat a korai ébredésben.

Pamacs, Gombos és Sárgafül - mert ez volt a három maci neve a középső polcról - egymásra néztek. Csodálkoztok? Gyerekek, hát azt hittétek, hogy a maciknak nincs nevük? Mindenkinek van neve. A három macira csak rá kell nézni, és egyből azt is megtudhatjuk, hogy miért úgy hívják őket, ahogy. Pamacs egy torzonborz kismackó, selymes, rőt színű szőre, mint egy rakoncátlan ecsetpamacs puhán meredezik a nagyvilágba. Ezért Pamacs a neve. Aki közvetlenül mellette ül abban a nagy zöld nadrágban, az a jó kiállású, barna maci, az azért lett Gombos, mert egy nagy rézgomb fogja össze a kantárját a nadrágjával, hogy le ne csússzon róla. És a harmadik maci, amelyik most még kissé féloldalasan ül, mert a rakodásnál véletlenül rácsúszott egy könyv, és a gyerekek nem vették észre, szóval őneki nagyon tetszetős okkersárga színe van, olyan mint az ősszel lehulló legszebb leveleknek. Mivel az Őszike nevet nem szerette, és mivel Okkernek mégsem lehet hívni egy macit, még ha csak játék, akkor sem, ezért elkezdték Sárgafülnek hívni. Persze az egész maci sárga volt - kivéve a bordó kis masnit a jobb füle fölött - gyönyörű okkersárga, mégis csak a füle maradt meg a nevében. Már senki sem emlékszik, hogy miért.

Szóval Pamacs, Gombos és Sárgafül egymásra néztek. Sárgafül kissé nehezebben, mert az előző nap rácsúszott könyv még mindig félig rajta volt, de Pamacs és Gombos mozdultak is, és kiszabadították. Előző este óta nagy tervezgetésben voltak, hiszen tudták, hogy egész nap egyedül lesznek. Végre ők is kedvükre játszhatnak majd. Persze nagyon jó dolog a gyerekek kezében eljátszani, amit a gyerekek képzelnek. És aztán pihenni is jó a játék után - főleg a polcon, a helyükön, mert az ágy alá berúgva a porcicák közé, ott azért nem esik annyira jól a pihenés. De ilyenkor egészen más... főleg egy egész napos szabadság!

Pamacs, Gombos és Sárgafül nagyon szerették egymást. A három testvér három kismacija voltak ők. Játszani is szerettek egymással. Beszélgetni is. Gyerekek, ti is szerettek játszani egymással? Szoktatok beszélgetni is?

Képzeljétek el, hogy mi történt! Miután Sárgafül kiszabadult a könyv fogságából, a három kismaci szája egyszerre nyílt meg a beszédre és egyszerre hadarták el gyorsan, hogy ki mit szeretne egész napos játéknak. Mivel egyszerre szóltak, ezért nem is értették meg, hogy mit szeretne játszani a másik. Gyorsan újra elmondták - egyszerre. Megint nem értettek egy kukkot sem. Ez olyan vicces volt, hogy elmosolyodtak és szépen egymás kezdték sorolni:

- Hegymászósat! - lelkesedett tapsikolva Pamacs.
- Konyhásat! - torkollta le Gombos. Sárgafül már nem tudta sorolni, mert Pamacs közbevágott:
- Ne konyhásat, az olyan unalmas! Hegymászósat!
- Dehogy is! Múltkor is ilyen lükeséget játszottunk! - dörgedezett Gombos.
- Nem lükeség! Nagyon jó a hegymászós! - morgott haragosan Pamacs.
- Nem! Hanem konyhásat - zárta le a vitát Gombos. De Pamacs nem hagyta lezárni a vitát, és újra szólt:
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!

Pamacs és Gombos annyira belefeledkeztek a dolgok ilyetén megvitatásába, hogy eszükbe sem jutott Sárgafül, akinek két sárga füle egyre szomorkásabban kókadozott lefelé... mivel ő még el sem mondhatta, hogy mit szeretne játszani. De attól tartott, hogy már el sem szeretné mondani. Végül Pamacs és Gombos belefáradtak a tárgyalásba, karjaikat összefonták és dühödten, némán néztek egymásra. „Én ugyan nem fogok konyhásat játszani! Hegymászósat akarok!” - gondolta Pamacs. „Én ugyan nem fogok hegymászósat játszani! Konyhásat akarok!” - gondolta Gombos. Sárgafül ekkor hozakodott elő bátortalanul a maga ötletével:

- Szerintem játsszunk anyukásat-apukásat...
- Nem!! - csattant föl egyszerre és határozottan két durcás hang. Sárgafül belátta, hogy semmi esélye... füle még jobban lekókadt. A szobában továbbra is csend volt... de ez a csend nem volt jó. Nem olyan volt, mint a reggeli várakozásé, a reményteli tervezgetésé. Ez a csend nagyon kényelmetlen volt... és nem akart elmúlni. Pamacs és Gombos durcáskodtak, a többi játék megszeppenten hallgatott, egyedül Sárgafül fejében motoszkáltak a gondolatok. Olyanok, hogy „miért nem lehet előbb az egyiket, aztán a másikat játszani, akkor nincs veszekedés”, meg olyanok, hogy „engem meg sem hallgattak”, meg olyanok, hogy „biztos van valami jó játék, amit közösen lehetne játszani”, meg még az is, hogy „de én szeretnék apukásat-anyukásat játszani”... és ekkor már szinte teljesen pityergésre görbült fekete kis mackószája. Mégsem sírta el magát. Leginkább azért, mert még valami eszébe jutott. Történetesen az, hogy...
- Rájöttem, hogy lakik jól a kecske és hogy marad meg a káposzta is!

Senki sem számított ilyen megjegyzésre, sőt, senki nem is értette, hogy Sárgafül miért mondta ezt. Végül megkérdezték tőle. Sárgafül elmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy rájött, hogyan jár jól mindenki. Azaz rájött, hogyan lehetne úgy játszani, hogy végül mindhármójuknak jól teljen a napja. Ekkor már nagyon figyeltek rá, mert eddig ma még senki nem jött rá erre. Pedig nagyon szeretett volna.

- Én leszek az anyuka, Gombos az apuka és Pamacs lesz a kisgyerekünk. Elhatározzuk, hogy szeretnénk elmenni egy napos hegymászós kirándulásra. A kisgyerekünknek jut eszébe, hogy a hegyekbe menjünk. De az apuka okosan közbeszól, hogy ha egész napra megyünk, akkor nem mehetünk élelem nélkül, ezért előbb kimegyünk a játékkonyhába és elkészítjük az aznapra való élelmünket. Mert piknikezni megyünk a hegyekbe, és közben megmásszuk a legmagasabb csúcsokat, és közben megesszük a konyhában elkészített ennivalókat, és közben boldogok leszünk, mert egy család vagyunk.

Amikor Sárgafül elkezdte fölvázolni az ötletét még senki sem volt elragadtatva, de amikor a végére ért, akkor már a függöny is derűsen lebegett a résnyire nyitott ablakon be-besurranó szellőben. Kétszer sem kellett mondani, már neki is láttak a konyhás-hegymászós-apukás-anyukás játéknak. Először lassan leereszkedtek az alsó polcra, majd onnan a padlóra, átcammogtak a műanyag konyhához és akkor Sárgafül anyuka megszólalt:

- Kedves Gombos, szeretnélek megkérni, hogy irányítsad a konyhai munkákat, mert nekem a csomagok összepakolásával kell elsősorban foglalkoznom. Időnként besegítek nektek, amikor csak kéritek.

Gombos, az apuka természetesen nagy odaadással magyarázta, hogy éppen mit kell készíteniük. Félbevágták a zsemléket, megvajazták, közben teának forraltak vizet és megízesítették mézzel és citrommal. A vajas zsemlékbe kolbászt és sajtot vagdaltak, majd retket és sárgarépát mostak. Összeválogattak három szép almát és beletették a kiskosárba. De Gombos okosan észrevette, hogyha hegyet szeretnének mászni, akkor hátizsákra lesz szükségük kosár helyett. Úgyhogy minden elemózsiát átpakoltak a hátizsákokba, magukra húzták és elindultak a nagy túrára.

Sárgafül terelgette Pamacsot, elmagyarázta neki, hogy a hegyi kirándulásnál nagyon be kell tartani a szabályokat, nem lehet a hegyi út szélére menni, kiabálni sem kell, nehogy a hang megrezegtesse a kavicsokat, amik elkezdenek gurulni lefelé, és köveket löknek meg és azok másra ráeshetnek, hogy nem kell bántani a kisfákat, mert azokból lesz sok év múlva a nagy fa, és szemetelni sem szabad, mert ha mindenki eldobná a szemetet, akkor az egész világ egy nagy szemetes kuka lenne, és nem látnánk meg a szépségét, nem éreznénk meg a virágok illatát.

Gyerekek, ti hányig tudtok számolni? Számoljatok csak! Akik közületek tudnak tízig számolni, azok segítsenek a maciknak, mert tízszer kell körbetúrázniuk a gyerekszobát ahhoz, hogy elérkezzenek a polcokhoz... azaz bocsánat, a magas hegyekhez. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Meg is érkeztek. Fölnéztek és elámultak, hogy ilyen magas hegyet még nem láttak. Megdicsérték Pamacsot, hogy milyen szépen viselkedett végig a kirándulás alatt és ezért megengedték neki, hogy fölmásszon a legmagasabb csúcsra. Pamacs el is indult, és végigmagyarázta Gombosnak és Sárgafülnek, hogy hogyan kell lépni a hegyen a következő sziklára. Gombos és Sárgafül pedig pontosan mindent úgy csináltak, ahogy Pamacs mondta. Tudták ők anélkül is, de most játszottak és azt játszották, hogy örömet szereznek Pamacsnak, a kisgyereküknek azzal, hogy pontosan mindent úgy csinálnak, ahogy azt ő kéri.

Amint megérkeztek a harmadik polcra, a legmagasabb csúcsra, megpihentek és elővették a magukkal hozott pokrócot, megterítettek és falatozni kezdtek. Mindenki dicsérte Gombost, hogy milyen finom ételek kerültek a hátizsákba. És boldogan csillogtak a mackószemek.

Lassan elérkezett az este, észre sem vették, hogy elhaladt az idő, olyan jól játszottak együtt. Egy szinttel lejjebb kellett ereszkedniük, de még mielőtt visszaváltoztak volna a három macivá a középső polcról Pamacs is és Gombos is megpuszilta Sárgafület és így szóltak:

- Kedves Sárgafül, nagyon jó, hogy reggel nem velünk veszekedtél, hanem kitaláltad ezt a jó játékot. Azt játszottuk mindannyian, amit szerettünk volna, és együtt játszottuk azt, mi, a három barát. Köszönjük neked...

Sárgafül boldog volt. Nézte Pamacsot és Gombost, akik már nem tudtak szólni, mert meghallották a kulcscsörgést a zárban... megpuszilta őket és így szólt:

- De nélküled, kedves Pamacs, és nélküled kedves Gombos, hiába lett volna a jó ötlet. Nem játszhattam volna. Én is köszönöm nektek...

És mivel Sárgafül is meghallotta a hazaérkezőket, félbemaradt mozdulata, megbillent és a könyv visszadőlt rá... félig... pont úgy, ahogy reggel, mielőtt még kiszabadították volna barátai. A gyerekek egy óra múlva be is csörtettek a gyerekszobába, már túl voltak a vacsorán, a fürdésen, az esti imádságot is elimádkozták, amikor egyikük észrevette, hogy a középső polc egyik macijára rá volt dőlve egy könyv. Kisegítette a könyv alól, és bevitte magával az ágyba. Két testvére látta ezt és mindketten levettek alvóbarátnak egy-egy macit a középső polcról. Így esett, hogy Pamacs, Gombos és Sárgafül aznap éjszaka puha ágyban aludtak a gyerekekkel együtt. Másnap reggel pedig visszaültek a középső polcra és boldogok voltak: nem csak mackótestvérei, de mackóbarátai is lehetnek egymásnak. A három kismackó a középső polcról...

Lego-ember a saját lábán

Jack a lego-fiú nyugodtan élt, éldegélt. Már nem volt kisgyermek, hanem amolyan lego-nagyfiú. Mégis mindig azt tette, amit mások akartak. Nem bánta igazán, mert így utazott űrrepülőn, volt már uszodás háza, vezetett szuper kamionokat... Amikor azonban fiatalemberré cseperedett ez a lego-emberke, észrevette, hogy egyre kevesebbszer veszik elő a legós dobozt a szekrény mélyéről. Ha előveszik is, hozzá alig-alig nyúlnak és egy nap elkezdődött a vég: szanaszét hagyták a többi lego-darabbal.

Néha ugyan összekapkodták és beszórták a gyűjtőkosárba, de Jack jobban szerette, amikor berendezték a helyére, a rekeszes lego-dobozba, mert ott találkozhatott Max-szel és Tinával. Mindhárman egy kis játékfilmnek köszönhették a nevüket. A filmen három lego-emberke - Max, Tina és Jack - különböző kalandokba keveredett a nagy Nana-madárral, de végül megoldottak minden problémát. Jack azonban most már igazán szomorú volt, kedvetlenül feküdt és porosodott a többi játékkal a nagyszobai szekrény lábánál. Két kis barátját régóta nem látta... Remélhetőleg nem érte őket baj: szerencsére a legók sok mindent kibírnak. Múltkor például egy nagy láb taposott Jack-re, majd rúgta odébb... éppen akkor keveredett el a többiektől. Lelke is olyan szomorú volt, mint a sűrű porcicás, szekrény alatti táj.

Jack azt gondolta, hogy mennyire jó volt régen, de most már szinte semmi sem jó. Bár ő is olyan kis porcicává válna és elenyészne a szekrény alatt, akkor nem fájna annyira az élet. Nincs már űrrepülő, nincsen frissítő uszoda, és nincsenek izgalmas teherautó versenypályák. Csak a mellőzöttség van. Szegény Max és Tina... lehet, hogy ugyanígy szomorkodnak valahol. Meg kéne vigasztalni őket.

Csakhogy ahhoz el kell indulni. Ő viszont nem szokott hozzá, hogy maga tegyen meg dolgokat. Eddig mindent a ház lakói tettek helyette. Mozgatták karjait, lábait, forgatták fejét a nyakán, adtak a kezébe dárdát, vagy papagájt, vagy kormányrudat, vagy bukósisakot... a játék szerint. Hej, milyen jó is volt akkor! A legtöbbször Tinával és Max-szel volt. Egyszer még a Nana-madár is elkészült... felettébb muris látványt nyújtott. A filmben is vicces volt, de így a valóságban megépülve egészen másképp hatott: terjedelmes szárnyai félelmetesnek tűntek. Jack ekkor értette meg, hogy a filmben az őket játszó lego-emberek milyen bátrak voltak, hogy szembe mertek szállni a nagy Nana-madárral és végül barátokká váltak. Ha nem vették volna a bátorságot, hogy elmenjenek és visszaszerezzék tőle az ellopott tárgyakat - köztük az oroszlán király koronáját - akkor most szegényebbek lennének, ki tudja, az óriás szárnyas mikor csapna le újra rájuk... és legfőképpen hiányozna egy barátjuk: a félelmetesnek ható, de csöppet sem félelmetes Nana-madár.

Jack-nek elmúlt a sírhatnékja... maga sem tudja hogyan, de egyszer csak világossá vált előtte, hogy most neki is egy ilyen nagy „Nana-madárral” van dolga. Egy félelmetesnek, legyőzhetetlennek tűnő valami áll előtte... és ha nem néz vele szembe, akkor szegényebb marad és porosodhat itt az idők végezetéig a szekrény alatti félhomályban. Ennek a „valaminek” az volt a neve, hogy... mi is? Minek is lehetne nevezni? Jack nem találta a szavakat, de megérezte, ha nem teszi a dolgát, akkor az élete megreked itt, a mozdulatlanságban, a szomorúságban. Azt tudta, hogy eddig azt tette, amit mások akartak neki, és ez végeredményben jó volt. De most nincs itt a más, aki tenné vele a jót. A házban lakó gyerekek kiskamasszá váltak, és a legókat - a többi játékkal együtt - rendszerint szanaszét hagyták. Már csak néha vették kézbe őket és hamar le is szórták, ott ahol éppen voltak, mert nagyosabb szórakozást találtak maguknak ... a számítógépes asztalhoz mentek és ott építettek a virtuális Lego Builderrel, egy képzelt lego-világot építő játékkal. Jack-et egyébként sem látták a szekrény alatt.

A mi lego-emberkénknek meg volt a véleménye erről a szórakozásról, mert mindent látott. Először is látta, hogy azok a legók nem igaziak, persze érdekes lehet velük játszani egy ideig, de hogy teljesen lecseréljék őket, az igazi Tinát, Max-et és Jack-et azokra a mindenféle forgatható lego-képekre... ez már elfogadhatatlannak látszott!

Másodszor látta azt is, hogy ezek a gyerekek ugyan nagyobbak, erősebbek lettek az évek alatt és okosabbakká váltak a tanulástól, valami mégsem volt a rendjén. Amikor a szüleik megkérték őket, hogy rakják el maguk után a játékokat, akkor jobb esetben mordultak egyet, kicsit rakodtak, vagy még azt sem, esetleg egyes játékokat betúrtak a szőnyeg alá, vagy beszórtak a díszpárnák mögé... pedig Jack előtt világos volt, hogy nincs sok elrakodni való. Amikor a szüleik megkérték őket, hogy vigyék le a szemetet, akkor egymásra mutogattak, hogy ő milyen régen vitte le, pedig a szemétlevitel pár perces és nagyon könnyű mutatvány: Jack tudja, hiszen nap, mint nap, évek óta a szülők valamelyike vitte le a szemetet. Amikor pedig a boltba kellett volna lemenni, akkor ha valamelyik gyereknek kedve volt, akkor leszaladt a boltba, de ha nem volt kedve senkinek, akkor nagy volt a csönd és kelletlen „Igen, megyek” válasz érkezett. Jack akárhonnan is vizsgálta a dolgot, úgy találta, hogy a bevásárlás sem egy ördöngösség. Ezek a gyerekek megszokták, hogy kis koruktól gondot viseltek rájuk, és most, hogy nagyobbak lettek, nem értik, hogy miért kellene nekik megtenni, amit eddig más tett meg helyettük. Jószívűek, ezért (a játékok elrakodásán kívül) meg-megteszik, amit tőlük kérnek, de szomorúak maradnak és kelletlenek.

Pedig a világ teli van ezernyi csodával... például a felnövekvés csodájával! Amikor a kicsi helyett már nem a nagy teszi meg a dolgokat, hanem együtt teszik a dolgukat. És Jack előtt ekkor vált minden világossá. Hiszen ő is ugyan így van... ő nem a Lego Builder világában süllyedt el, hanem az önsajnálkozás világában, abban a világban, ami azt mondja neki „látod, itt hagytak egyedül”, és azt, hogy „látod ezt és ezt már magadnak kellene megtenned, mert különben itt rekedsz”, és azt, hogy „ha te nem teszel valamit a jelen helyzetben, más sem fog tenni”. Jack-be nyilallt a gondolat, hogy akkor talán soha nem fogja újra látni Tinát és Max-et, mert lehet, hogy egyszer egy óvatlan porszívózás alatt fölszippantják, hiszen nem látják, és a porszívócsőben koppanó hangra csak legyintenek a serény munka közben, hogy biztos egy kavics volt. Ekkor erő szállt a tagjaiba. Végre van esély arra, hogy kilépjen ebből a szörnyű porcicás szekrényalja-világból és elinduljon... a saját lábán!

Igen, a saját lábán! Eddig nemigen próbálta, túl fáradságos volt, hagyta, hogy igazgassák a lépteit, hogy megtegyék helyette az utat. A karjait is megmozdította: régebben próbálta ezt is, de a kezdeti egy-két boldog és izgalmas perc után túl fáradságosnak találta és lemondott róla... hagyta, hogy tagjai mindegyikét apró gyerekkezek mozgassák. Ez a „saját lábán” kifejezés egyébként nem volt számára ismeretlen, mostanában egyre többször hallotta a szülőktől „Gyerekek, nagyok vagytok már, álljatok a saját lábatokra, ha el kell menni a boltba és megkérünk, akkor morgolódás nélkül tegyétek meg. Szánjátok oda rá magatokat és akkor örömmel mentek, meglátjátok, mennyivel jobb úgy megtenni a kötelességünket!” De a gyerekek nem értették meg; továbbra is morgolódás volt a válasz, vagy egy „mindjárt”, ami a legtöbbször azt jelentette, hogy „sohanapján kiskedden”. Persze nem azért, mert a gyerekek nem gondolták komolyan, de a szülők nem mindig tudták kivárni a percekig, órákig, olykor egy napig is tartó „mindjárt”-ot.

Szóval a gyerekek nagyok lettek... Jack belegondolt, ő is elég nagy lett már. Ugyan, ide a gyerekekhez, nyolc éve került két kis barátjával, de ha beleszámítja a gyártósorról való leszállását, a bolt polcán, a dobozban való várakozás idejét, akkor már ő is annyi idős, mint a gyerekek. Tehát éppen itt az ideje, hogy a saját lábára álljon. Eddig nem volt hozzá kedve, de most van... mert enélkül nem fognak haladni a dolgok. Tina sem kerül elő és Max sem; lehet, hogy ők el vannak rakodva? Lehet. De az is lehetséges, hogy nem... arra nem is mert gondolni, hogy valamelyik csak egy halk és mégis határozott koppanásként végezte a porszívózsákban; vagy a szobában szanaszét levő újságokkal együtt véletlenül ki lett dobva. Jack, majdnem elsírta magát a gondolatra. És nagyon szerencsésnek érezte magát - most először - hogy ő csak a poros szekrénylábig jutott.

Közben erőt vett magán és fölült. Fárasztó volt, mégis kedvvel tette... Tinára és Max-re gondolt, és remélte a mielőbbi találkozást. Lassan fölegyenesítette derekát is és két lábon állt. Micsoda érzés! Ő tette ezt egyedül! Óvatosan elindult, először kapaszkodva haladt a szekrény lába körül, majd mikor biztosabbá váltak a léptei, elindult a szoba közepe felé. Ott látott egy ledobott gyerekpólót, gondolta, ha arra föl tud kapaszkodni, akkor onnan körülnéz. Lassan haladt, de nem törődött a fáradsággal... tagjai egyre jobban bejáratódtak és egy óra alatt el is érte a pólót. Másfél métert tett meg... micsoda tempó ez az elmúlt évek egy-két centijéhez képest! Erőt adott neki a gondolat... kezdte érezni, hogy nem is olyan rossz a saját lábra állni, és beleegyezni a fölnövekvésbe. Hogy miről maradnak le a gyerekek, ha szomorúan teszik meg, amit meg kell tenni, és így nem örülnek növekedésnek!

Most irány a póló teteje; megszerezni a kilátást, megtalálni a barátokat! Jack-et hajtotta a közeli viszontlátás reménye, és elindult fölfelé. A póló anyaga minduntalan besüppedt és Jack már kezdte azt gondolni, hogy mégis jobb, ha helyette megteszik a dolgokat, amikor egyszer csak egy színes gyermekújság alól kikandikáló lego-hajfürtöt pillantott meg. Igen, ez kétségtelenül Tina haja! Tina megvan! Micsoda boldog pillanat! Magát nem kímélve, elkezdett visszacsúszni a pólón, hogy kis barátja segítségére siethessen.

Ekkor azonban hirtelen a levegőben találta magát. Az egyik gyermek meglátta a pólón és fölkapta. Boldogan nézte és így kiáltott „De jó, gyertek, megvan Jack! Már olyan régen játszottam vele! Már azt hittem, hogy elveszett! Már azt hittem, hogy fölszívta a porszívó! Már azt hittem, hogy véletlenül kidobtuk! De most megvan!” Majd Jackhez fordult: „Hogy kerültél ide a szoba közepére? Hogy nem vettelek észre?” Jack éppen magyarázni akarta, hogy mert a szekrény alatt volt eddig, meg ők a Lego Builder miatt úgysem vesznek észre semmit, de leginkább a szomorúságuk és a kedvetlenségük teszi őket vakká, amikor pedig életvidáman meg kellene tenniük a dolgukat. Hiszen, ha most ő maga, Jack sem tette volna meg a dolgát, azt amit addig mások tettek meg helyette, és nem indult el volna a két saját lábán Tina és Max megkeresésére, akkor most nem lenne itt a magasban, a kézben... és az előbb nem találta volna meg Tinát... De aztán nem magyarázott semmit, hiszen ezek a gyerekek úgysem értik, amit ők legók, mondanak. Elszomorodott, mert egyszer csak egy lego-versenyautóban találta magát. A gyermek éppen javítgatta... ki tudja, merre fogja vinni, és Tina még mindig ott van az újság alatt. Biztos ő is nagyon szomorú. Nem jó a félhomályban lenni.

Már száguldozott is vele a versenyautó... egyenesen a szoba másik végébe, el, messze Tinától. Aztán újra csúcssebességgel haladt... régebben ezt nagyon szerette, de most jobb lett volna a maga lábán Tina felé tartani... hopsz, egy elhagyatott ceruza az útban! Jaj, a száguldó autó megbillent, és néhány leszakadó lego-darabbal egyetemben a szoba egyik sarka felé bukfencezett... egyenesen az újsághoz, Tina fölött! Elsodorta az újság egy lapját... és Tina derékig előkerült. Ekkor újabb üdvrivalgás rázta meg a lakást! „Megvan Tina is! Megvan Tina is!” járt kiáltozva indiántáncot a kisgyermek a szobában. Erre már odamentek a testvérei…

Jack és Tina láttán visszaemlékeztek a régi varázslatos lego-kalandokra... és megtörtént a csoda. Az egyik gyermek visszament a számítógéphez és kilépett a lego-építő programból. Majd visszajött és azt javasolta, hogy keressék meg Max-et. Így is tettek. Fél órán át keresgéltek, de nem találták. Jack és Tina majdnem elsírták magukat. De a gyerekek most nem adták föl, kitartóaknak bizonyultak... összesúgtak, és megtörtént a második csoda: módszeresen végigjárták a szobát és elrakodták a szétszóródott papírokat, ruhákat, babákat és autókat. Max azonban nem került elő. A szülők boldogok voltak, hogy a gyerekek szó nélkül elrakodtak maguk után, és a gyerekek is örültek a szülők örömének, meg a rendnek is a szobában, de Max miatt szomorúak voltak. Anya és apa segíteni akartak nekik, még a porszívót is szétszerelték, hátha benne van Max. De ott sem volt.

Végül megbeszélték, hogy egy kis pihenő után elrakják a gyerekszobát is, hátha onnan előkerül. Megebédeltek, csendes pihenőként megnézték a Lego-történetet a nagy Nana-madárral, és elkezdték a gyerekszobát is összerakodni. Ekkor az egyik kisgyerek lego-darabokat talált a gyerekszoba sarkában. Összegyűjtötte őket és elővette a rekeszes lego-dobozt, hogy elrendezze a darabokat. Ekkor boldogan fölkiáltott: „Itt van Max!” Hogy, hogy nem, Max véletlenül a helyén volt... ott senkinek nem jutott eszébe, hogy keresse. Örömujjongás kerekedett, majd a gyerekek rögtön neki akartak állni a legózásnak. Játszani szerettek volna régi kis barátaikkal Max-szel, Tinával és Jackkel. A szülők természetesen megengedték, hogy játszanak... kezdetnek nem rossz, hogy a nagyszobát a „saját lábukra állva” elrakodták. Majd kiderül, mi lesz a gyerekszobával, legrosszabb esetben másnap a szülők elrakodják... talán egyszer fölnőnek annyira a gyerekek, mint Jack, hogy észreveszik: jó megtenni a kötelességet és utána jó az együttlét a rendezett világban.

A gyerekek estig játszottak a nagyszobában (mert a gyerekszobában a rumli miatt nem volt hely), akkor viszont szó nélkül elrakodták maguk után a legókat; szépen berendezve őket a dobozokba. Lefekvés előtt, amikor a szülők már csak ki-bejártak az elaludni készülőkhöz, halkan összesúgtak és gyorsan letették már nem is olyan kis gyerekbuksijukat a párnákra. Hamarosan egyenletes, békés szuszogás töltötte be a szobát.

Másnap reggel, mikor a szülők fölkeltek, csodálkoztak, hogy a gyerekek még alszanak... egy mukkanás nem hallatszott a becsukott gyerekszoba ajtó mögül. Aludnának még? Ilyenkor már nem szoktak. Halkan benyitottak a gyerekszobába, és nem hittek a szemüknek. A gyerekszoba rendben volt, az ágyak beágyazva... a gyerekek pedig csöndben olvasgattak. Mikor észrevették a szülőket, megszólaltak: „Jó reggelt! Fölébredtetek? Most már akkor nem zavarunk titeket a zörgéssel, ha legózunk?” A szülők boldogan összenéztek és mindketten nemet intettek fejükkel. „A saját lábukra álltak. Talán fölnőttek ezek a gyerekek.” - gondolták magukban. Majd megszólaltak: „Előszedhetitek a legós dobozokat, amíg mi előkészítjük a reggelit.” „Köszönjük!” - kiáltották a gyerekek, majd az egyikük hozzátette: „De holnap én segítek előkészíteni a reggelit!” a másik megtoldotta: „Én meg segítek majd elrakni az asztalt!” a harmadik pedig kamaszos morgással kis mosollyal az arcán: „Üsse kő, én meg szívesen leviszem a szemetet.”

A szülők megsimogatták a gyerekeket, és még egyszer körülnéztek a szobában, ahol minden a helyére került. A három lego-barát a dobozból mindent hallott, Jack-et pedig megmagyarázhatatlan boldogság töltötte el: megtette, amit meg kellett tennie, és még ha ez csak egy csekélyke dolog is volt - elindulni a saját lábán a porosodó szekrény félhomályából - akkor is milyen nagy dolgokhoz vezetett. Valóban minden a helyére került: a szobákban is és az életben is.