Vajonok
Vajon, ha fénnyé lehetnénk, akkor lenne-e alkalmunk bejárni a világegyetemet? Láthatnánk-e minden csodáját? Vajon,
ha fénnyé lehetnénk, akkor nem szeretnénk-e néha megállni a végtelen rohanásban? Lenne rá módunk? Testet ölthetne
általunk a jóság, az ártatlanság?
Mennyi csillogás az égen! Van-e értelme itt maradni a földön, van-e értelme folytatni, amikor a föld árnyéka, a saját
árnyékunk eltakarja előlünk a nap fényét, a legközelebbi csillagét? Emlékezhetünk-e a fényre a sötétben? Vajon az
éjszakában nem pusztán magunkat csapjuk be azzal, hogy van fény; és a hozzá vezető út csak önámítás?
Olyan az élet, mint az égen fölfénylő, majd sötétbe porladó hullócsillag... rövid és jelentéktelennek tűnő, ki látja
meg? Mennyi hullócsillag kel életre, majd enyészik el, és senki nem látja! Van-e ennek így értelme? Van-e értelme
fölizzani, és elporladni a végtelen térben?
Mi hajt minket, embereket, mi adja az erőt ehhez a röpke élethez? Hogy férhet egy ilyen kis semmiségbe ennyi vágyódás,
ennyi fájdalom, ennyi szeretet és öröm; hogy érezheti ez a kis kozmikus maszat a világegyetem szépségét és ragyogását,
hogyan lehetséges, hogy visszatükrözzük a végtelent... mi, semmiségek!
Kell lennie valahol magyarázatnak. És sejtjük is ezt a magyarázatot... mert valami fölfoghatatlan csoda folytán itt
van a válasz a szívünkben és a fejünkben... bennünk található... legbelül az a kis ablak, ami rányit a végtelenre.
Valaki mégis szeret minket? Mégis Isten szerető leheletétnek lenyomatai lennénk? Hogyan érdemelhettük ki ezt a csodát?
Hogyan szerethet minket Isten ennyire?
Ki hiányzik ennyire, olyan fájón, olyan égetőn? Ki az, aki csillapíthatná lelkem szomját, aki fölüdítene engem,
haldoklót... ki az, aki életre kelthetne? Ki az, aki új szívet ad nekem és megújítja ifjúságomat, mint
sasmadár?
Hogy lehet, hogy a Vele való találkozáskor mindig megdobban a szívem... és ha visszatérek a földre a csillagok
fényétől, ha visszatérek a mindennapokba a Jelenlétéből, akkor már nem sötét a sötét, és nem fagyasztó a hideg, nem
perzsel meg a forró, és újra látok, mert megnyílt a szemem. Ki az, Aki fontosnak tartja, hogy éljek? Ki az, Akinek
ezt el is hiszem? Mert ezt csak neked hiszem el, Istenem. Hányszor, de hányszor rácsodálkozom, hogy Te megmutattad
magadat nekünk... és fényed mindent átitat... sokszor nem tudjuk, miért sötéten vezet át az út... de a végére a
Fénybe érünk. Tudom, hogy a Te ölelő karjaid várnak mindannyiunkat.
Bár mindenki eljutna Hozzád... az ölelés... az a fájdalmasan vágyott ölelés... amikor megölelem, azt aki hiányzott
és most itt van... amikor nem is hiszem már, hogy ölelhetem... hosszan... hosszan... és amikor megölellek Téged,
Aki hiányzol nekem... amikor nem vagyok ott... bár mindenki hallaná a szívdobbanásaidat... és megtudná Ki vagy Te...
bár tudnám Ki vagy Te... bár merném elhinni... bár belehullanék a végtelenbe, abba a ragyogásba, ami Tőled való...
bár mindig a közeledben lehetnék, Istenem.
Benned a sötétségem már nem sötét.
top
